„Akkor kezdődött a verekedés — mondja a székely —, amikor a koma visszaadta a pofont”. Nincs olyan probléma, aminek ne valaki más lenne a felelős, nincs olyan kár, amit ne más okozna. Valahogy így van ez a Pannónia (Dacia) Szálló épületének elkótyavetyélése esetében is. Senki sem felelős azért, mert olyan állapotba jutott, hogy immár nincs az a pénz, amennyiért eredeti formájába lehetne visszaállítani, de hasonló újat sem lehet a helyére építeni. Évek óta tudjuk, hogy nem a rendes kerékvágásban haladnak a dolgok a Pannónia felújítása körül: mindenki beszélt róla, mindenki kereste a felelősöket, a megoldási lehetőségeket, de senki sem tett semmit, mindenki azt hitte, hogy megoldódnak a dolgok maguktól is, vagy oldja meg az, aki erre a sorsra juttatta. Lehet vádolni magánembereket, intézményeket, az elmúlt húsz év során vezetői tisztségeket betöltött személyeket, de konkrét felelőst vagy felelősöket nehéz lesz találni, mert azok, akik annak idején a privatizáláskor vagy a felújítás elkezdésekor akcióba léptek, most bizonygatják, hogy a megtett lépések törvényesek, szabályszerűek voltak. Az történt az épülettel, mint a Kárpát-medence számos hasonló műemlékével: vagy gazdátlanná vált, vagy olyan gazdára talált, aki nem az esztétikai értéket látta benne, hanem az üzletlehetőséget. Így jutottunk oda a Pannónia Szálló esetében is, hogy Szatmárnémeti legjellegzetesebb magyar épülete végleg tönkremenni látszik. Hogy ez mennyire valószínű, arra épp a Magyar Kultúra Hetén kaptunk választ. Amikor elhaladunk a Pannónia Szálló előtt, vagy ha csak rá gondolunk, Kölcsey Ferenc Himnuszának sora jut eszünkbe: „Vár állott, most kőhalom”. Nem ez az egyetlen magyar műremek ezen a vidéken, ami pusztulásra van ítélve. Nemcsak az épületeink pusztulnak, hanem nagyon sok olyan érték, ami magyarságunk jelképe. Még van idő ezeket számba venni, még nagyon sok magyar műkincset meg lehetne menteni, ha lenne rá akarat. De ez csak akkor lehetséges, ha gyorsan lépünk, és nem kívülről kiabálunk be a pályára.

Elek György