A történelem során számtalan esetben bebizonyosodott már, hogy egy világbetegség megváltoztat mindent. Egy idő után mindenhez másként állunk: másokhoz is, magunkhoz is. Ez érthető, hiszen a betegségekhez nem egyformán viszonyulnak az emberek. A huszonegyedik század egyik világbetegségének számít a médiafüggőség is. Lényeges kérdés napjainkban, hogy a média befolyásolja-e — és ha igen, miként — az emberek gondolkodását és viselkedését. Mert vitathatatlan tény, hogy a modern tömegkommunikációs eszközök megjelenése megváltoztatta az életünket, nagymértékben átalakította szabadidőnk eltöltésének, kihasználásának a módját.

A koronavírus — mint világbetegség — elkerülhetetlen változásokat fog hozni az emberek életében, az viszont még ismeretlen, hogy miként viszonyulunk mi a változásokhoz, miként kezeljük azokat, hogyan védekezünk a káros hatásaik ellen, képesek leszünk-e a magunk javára fordítani a változásokat. „Vigyázzatok magatokra!” — figyelmeztetjük egymást, kapjuk és adjuk a jó tanácsokat. Az embernek van egy általános tulajdonsága: mindig a bajban veszi észre, hogy mi az, amit elmulasztott, mi az, amit már nem biztos, hogy lehet pótolni. Ezek között a késői felismerések között van az egymásra figyelés, az egymásra vigyázás. Téves az az állítás, hogy „felnőtt, vigyázzon magára!” Mindenki akkor vigyáz magára, ha vigyáz azokra is, akik körülötte élnek. Önző az, aki csak önmagára vigyáz. A több évtizede fertőző nagy világbetegség — a közösségi média — megváltoztatta az emberek életét, s ennek a változásnak több a negatív, mint a pozitív következménye. Most jelentkezett a koronavírus, ami jelenleg még beláthatatlan változásokat hoz. Embertől függ, hogy mennyi változást képes elviselni úgy, hogy az ne okozzon betegségeket. Az évtizedekkel ezelőtt elszabadult ember, aki a bezártságból szabaddá vált, és elindult, hogy bejárja, megismerje a világot, most újra korlátok közé kerül. Lezárják a határokat, szükségállapotot hirdetnek ki, kijárási tilalmat rendelnek el, bekényszerítik a magát szabadnak hitt embert a lakásába, szűk körökbe, ahol a világbetegségek foglyának érzi magát.

Tudunk-e vigyázni egymásra ott, ahol nem igazán a külső erőktől kell félni, hanem attól, hogy már a bajban sem leszünk képesek észrevenni, hogy nem szabad elmulasztani az életnek azokat a pillanatait, azokat a mozzanatait, az egymással eltöltött időnek a felkínált szépségeit, ami később már pótolhatatlan?

Nagy változások előtt állunk, de a változások lehetősége mindig a mi döntéseinken múlik.