Rég látjuk már, hogy a XXI. század számos kihívással szembesít mindannyiunkat, hiszen egy felgyorsult, állandóan változó világ részesei vagyunk, amelyben minden irányból érkeznek hatások, és nem egyszerű megmaradni az általunk kijelölt úton. Egy ilyen kihívás maga a globalizáció, ami nem csak nyomást gyakorol, hanem akaratunk ellenére magával sodor, és a maga teljes összetételével életünk minden területére kihat. Ott sodródunk a globalizálódott világ vérkeringésében, és ebben megéljük, megtapasztaljuk a folyamatos változások érzetét, erősségét, mélységét. Bárhova megyünk, azt tapasztaljuk, mennyire megkérdőjelezhető, mennyire nem igaz, hogy a görög-római filozófián és a keresztény valláson nevelkedett európai kultúrát az emberi értékek tisztelete jellemzi. A globalizáció mélyre nyomja vagy a perifériára sodorja azt, és az egyre nagyobb teret hódító értékválság az egész társadalmat érinti.

Mi a teendő? — tesszük fel a kérdést folyamatosan. Hogyan lehet megfékezni az értékválságot? Hogyan lehet helyreállítani a társadalmat, a kisebb vagy nagyobb közösségeket? Azzal mindenki egyetért, hogy csak az egyének és a közösségek megváltoztatásával, aminek egyetlen módja a nevelés. Azt is gyakran elmondjuk, hogy ebben sincs vita, nagyon sokan látják, hogy az oktatás ma már nem csupán rossz irányba halad, hanem megjelennek a káros hatásai is. Évszázadokon át a szülők, a pedagógusok, az egyházak, a kulturális és tudományos intézmények, valamint az ember életét meghatározó közösségek feladata volt a nevelés. Ezen a területen is gondok vannak, mert kezd bebizonyosodni, hogy maguk a nevelők (gondolunk itt elsősorban a szülőkre és a pedagógusokra) is nevelésre szorulnak, nincs elegendő erkölcsi alapjuk, pozitív élettapasztalatuk, kifejlett érzés- és tudásviláguk ahhoz, hogy követendő példák legyenek. Ma már minden globalizált: sokszor maga az erkölcs, az érzés és a gondolkodásmód is. Azokat a negatív tulajdonságokat, amiket a genetikai örökség következményeiként kezeltünk, ma már úgy tekintjük, mint a kor szellemének a kibontakozása.

Mi a teendő? — tesszük fel a kérdést folyamatosan. Használható választ ritkán kapunk. Lehetne a válasz az értelmiség más elvárások szerinti újrateremtése, de hogyan kezdjük el, hiszen éppen azok az emberek nem ismerik el, hogy változásokra van szükségük, akik a legnagyobb válságukat élik a magánéletükben és a munkájuk során. Mennyire hiteles az, aki el akarja ismertetni a változás szükségességét, amikor számára a tudás teher, az erkölcs és a hit szenvedély, az egymásrautaltság pedig olyan kötelék, ami fékezi a szabadsággyakorlást. Azok sem töltenének meg egy sportcsarnokot, akik elhatározzák — önmaguk, gyerekeik, közösségük érdekében —, hogy szükség van változásra, és ezért elkezdenek megváltozni.