Elfogadta a román szenátus a nem magyar nemzeti kisebbségi frakció törvényjavaslatát, amely nemzeti ünneppé nyilvánítaná december 18-át, a romániai nemzeti kisebbségek napját. Van magyarázat arra is, hogy pozitívumként könyveljük el a döntést, de mondhatjuk azt is, hogy ez is egy azok közül a be nem tartott vagy be nem tartható törvények közül a magyarság számára, amelyek az elmúlt száz év alatt hatályba léptek. Nem is ez a bosszantó, hanem az, hogy nem a kisebbségek, hanem a román többség dönti el, hogy a kisebbségek mikor ünnepeljék nemzeti ünnepüket. A romániai magyarok hiába kérik, hogy az ő nemzeti ünnepük március 15. legyen, arról a románok hallani se akarnak. A tatár közösségnek viszont van külön nemzeti ünnepe… Így működnek a dolgok egy demokratikus jogállamban.

A mi sorsunk nem függhet attól, hogy mikor, kinek, milyen érdekei határozzák meg, hogy osztanak-e lapot a kártyajátékban. Nem lehetünk egy a Romániában elismert tizennyolc kisebbség közül, hiszen a legutóbbi népszámlálás adatai szerint míg a tizenhét kisebbség összesen teszi ki az ország lakosságának öt százalékát, a magyarság hat százalékot jelent.

Egy kisebbséghez tartozni, kisebbségben élni — felvállalva annak az összes hátrányát — ma már egyéni döntés. A hovatartozás a magyarság körében sem egyértelmű. Van lehetőség kivándorolni vagy asszimilálódni. Sokan vallják: a magyarság magánügy. Meg lehet maradni magyarnak úgy is, hogy valahol a nagyvilágban él az ember, lehet, hogy nem is beszél magyarul, de ha kérdezik, azt mondja, magyar. És jobban él, mint a helyhez kötött provincializmusban élő nemzettársa, akinek a sorsa mindig a politika, a politikai válságok felvillanásaitól függ. Így volt ez mindig a történelem folyamán. Mindig ott voltunk a tragédiák színpadán, és nem mi döntöttünk, mindig mások jó döntéseire vártunk, megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy a jó döntések mindig a mi harcaink eredményei. Válságok eredményeitől függött és függ a sorsunk: akkor is, ha a jobb lét reményében meghúzódunk egy többség árnyékában; akkor is, ha itt maradunk, és beolvadunk a kisebbségből lett többségbe; akkor is, ha a kitartás és a küzdés erejével lázadunk az erkölcsi jóvátételért.

Számomra kezd unalmassá válni, amikor különböző rendezvényeken politikusok, pedagógusok és egyházi személyiségek folyton azt hangoztatják, hogy minket a hagyományaink és a kultúránk tart meg. Véleményem szerint ezekről a hagyományokról többet beszélünk, mint amennyit megélünk belőlük. A sokat hangoztatott kultúra pedig részben múzeumok, könyvtárak és más kulturális intézmények falai közé van zárva, másrészt — a kortárs kultúrára gondolva — egy véget nem érőnek tűnő útkeresés folyamatában kezdjük elveszíteni az összekötő szálakat, kezdenek elszakadni a szálak a kultúra és a kultúrafogyasztók között.

A romániai magyarságot kizárólag csak a hite tudja megtartani. Az, aki hisz a megmaradásban, nem a pillanatnyilag könnyebbnek tűnő, gyors változásokat ígérő, önérdekből történő elvándorlást választja, hanem a küzdelmet, hogy eljussunk oda: a mi sorsunk ne függjön attól, hogy mikor, kinek, milyen érdekek szerint osztanak lapot a kártyajátékban. A romániai magyarságot az önálló entitása mentheti meg. A szellemi hatalma. Szellemi mesterei. Mert csak akkor lesznek tanítványok, ha lesznek mesterek.

Elek György