Természetesek és szükségszerűek voltak ezek a beszélgetések, mert lehetőséget nyújtottak arra, hogy kimozduljunk otthonról, egy kis mozgásra és ami nagyon fontos a mai világban: a személyes találkozásra és beszélgetésekre. Az utóbbi évtizedek során a televízió, a számítógép és az okostelefon minden korosztályt rabul ejtett, sokszor már olyan mértékben, hogy a házastársak, a szülők és a gyerekek sem beszélnek egymással szemtől szemben — csak ha nagyon muszáj —, hanem szótlanul elmerülnek a virtuális világban. Egy utcai séta, egy barátokkal, ismerősökkel történő találkozás valahogy kilendíti az embert a hétköznapok már-már unalmas egyhangúságából.

Egy ilyen, kávé melletti beszélgetésen próbáltunk választ találni arra a kérdésre, hogy mi lehet az oka annak, hogy otthon, a családi fészekben — ami azért jött létre, mert a család tagjai erre vágytak, ezt akarták, ez volt az életcéljuk — a kapcsolat egy megszokott életformává alakul. Mi lehet az oka annak, hogy egyesek éppen ebben a közegben érzik magányosnak magukat? Most, a bezártság idején el lehet gondolkodni: mi lehet az oka annak, hogy nem tudunk élni az együttlét lehetőségével, nem tudunk odafigyelni egymásra, inkább a csendbe, a magányba, adott esetben az otthonról való elmenekülésre vágyakozunk? Hamar rá lehet jönni, hogy megválaszolatlan kérdések ezek, általános válasz nincs, s ha egyénekre bontjuk le, akkor is csak rövid időre érvényes válaszokat kaphatunk.

Érdekes módon a baráti körökben történő beszélgetéseken nem esik szó az ÉN-kérdésekről. A politikai, a gazdasági és a társadalmi, az oktatási és a nevelési, a szociális és az egészségügyi kérdések kerülnek terítékre.

Szakemberek próbálják kutatni, milyen lesz a családi és a közösségi élet a karantén után. Az utóbbi tíz-húsz évben azt tapasztaljuk, hogy nagyon sok család úgy él, hogy a szülők otthonuktól távol — sokszor nem is egy helyen — dolgoznak, a gyereket vagy a nagyszülők nevelik, vagy az élet. A fiatalok közül nagyon sokan mennek el külföldre egyetemre, a legtöbbjük ott marad, és elég kevesen kötnek házasságot: fő céljuk a tanulás és a pénzkeresés. Aki elmegy, azért megy el, hogy jobb legyen az élete. Ebből az következik, hogy aki itt marad, annak a rosszban kell feltalálnia magát.

Mivel nem lehet leülni egy kávé mellé egy teraszon, tegnap ismerőseim facebookos csoportbeszélgetésre kértek fel. Ma már ez is fénykorát éli. A kávét nem a pincér hozta ki, a nem dohányzókat sem zavarta a dohányosok cigarettafüstje, a kéregetők sem zavarták meg ötpercenként a beszélgetést. Elég hosszúra is elnyúlhat egy ilyen beszélgetés, mert mindig vannak olyanok, akiknek percek kellenek, amíg beírnak egy hozzászólást. A meglepő az volt, hogy mindenki jól érezte magát az online beszélgetésen, mintha egy megfelelési kényszer ösztönözte volna a résztvevőket, be akarták bizonyítani, hogy ha ez a kor szokása, ezzel kell lépést tartani. Mindez azt igazolja, hogy az ember milyen hamar képes alkalmazkodni a környezetéhez. Csak nehogy ez váljon a későbbiekben természetessé…

Elek György