Nezezon Enikő, az Aranykapu Kulturális Egyesület elnöke eddigi tevékenységéről, az egyesület létrehozásáról, szerepéről, küldetéséről, valamint a népi kultúra ápolásának fontosságáról, a gyerekek körében való megismertetéséről beszélt lapunknak.

— Nezezon Enikő neve egyre ismertebbé válik Szatmár megyében, hiszen nagyon sok hagyományőrző rendezvényt szervez, ma már nemcsak a Partiumi Magyar Napokon, hanem jeles napokon és nagy ünnepeink előtt is. Mit kell tudni Nezezon Enikőről?

— Szatmárnémetiben születtem 1979–ben, engem valahogy nem zavar az, hogy az „aranykor”-ban születtem, gyakran büszke is voltam rá. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban érettségiztem (előtte tanultam informatikát és a Művészeti Iskolába is jártam). Mivel mindig jó voltam a reál és a humán tantárgyakból is, nehéz volt eldönteni, hogy a kettő hogyan fog párosulni az életemben, amikor szakmát kelll választanom. Egy időben vonzódtam az építészethez, ez talán amiatt volt, mert nálunk a családban is volt egy kis sokszínűség. Az egyik nagyapám, Tóth Gyula festőművész volt, a másik építészmérnök és tanár. Úgy gondoltam, hogy számomra az építészmérnöki szakma felelne meg, színesítve egy kis művészi érzékkel. Végül néprajz szakra jelentkeztem, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem filológia karán volt néprajz szak magyar nyelven.

Tevékenységek

— Hogyan kezdődött a hagyományőrző tevékenység?

— 2002-ben, amikor befejeztem a főiskolát, hazajöttem, szültem egy gyereket, majd elkezdtem járni különböző továbbképzésekre Magyarországra. Ezek a továbbképzések nem csak néprajzi jellegűek voltak, elsősorban iparművészeti területeken igyekeztem elsajátítani ismereteket: textilműves, majd nemezes lettem, később Magyarország szakmailag egyik legjobb iskolájában, a nádudvari szakiskolában elvégeztem a játszóház-vezető tanfolyamot. Ezzel egyfajta úttörő szerepet játszottam, hiszen később több kolléganőm is követte példámat.

— Mikor indultak be az első tevékenységek?

— Az Aranykapu Kulturális Egyesület 2006 szeptemberében lett bejegyezve. Korábban már végeztünk műhelymunkát a gyerekekkel, de mindig nehézséget okozott az, hogy nem volt saját székházunk. Ezért a vásárokat — amelyek szervezését ugyancsak én kezdtem el, még az Aranykapu megalakulása előtt — mindig máshol szerveztük. Az első Partiumi Magyar Napokon a mesterségek utcáját még a mi családi cégünkön keresztül szerveztük meg, amikor hivatalosan is bejegyezték az Aranykapu Kulturális Egyesületet, azt követően ez a civil szervezet vállalta fel mint értékközvetítést a mesterségek utcájának és később más rendezvények hagyományőrző tevékenységeinek a megszervezését.

Aranykapu

— Honnan jött az ötlet az Aranykapu Kulturális Egyesület létrehozására?

— Kolozsváron az egyik tanárom, Könczei Csilla, aki mély benyomást gyakorolt rám, kulturális antropológiával foglalkozik, ő vezeti Kolozsváron a Tranzit Házat, sokat beszéltünk arról, hogy milyen jó lenne létrehozni Szatmárnémetiben is egy kulturális központot, melyben egy ilyen rossz kifejezést használva elkezdődhetne a népi mesterségek és a népszokások „visszatanítása”. Érdekes, hogy én az egyetemi évek alatt sohasem foglalkoztam népi kultúrával, mindig városi kutatásaim voltak: falfirkák és egy csomó olyan dolog, ami a városi emberek hétköznapi életével függ össze. De mégis volt némi vonzalmam a népi kultúra iránt, mert egy kicsit belekóstoltam az építészetbe is, az egyetemi évek alatt részt vettem egy olyan akcióban, amikor feltérképeztük Erdély építészeti értékeit. Lehangoló látvány volt, hiszen nagyobb részük romos állapotban van, gondolom, azóta még szomorúbb a helyzet. Ez a terepmunka volt addig az egyetlen találkozásom a népi kultúrával.

Népi kultúra

 — Mégis hogyan döntötte el, hogy a népi kultúra megismertetésével fog foglalkozni?

— Amikor megszületett a kislányom, eldöntöttem, hogy olyan szellemben fogom nevelni, ami leginkább a népi kultúrában lelhető fel: természetes környezetben, közel az állatokhoz, kézműves-termékekhez stb. Én bátran felvállalom azt, hogy a kislányom miatt kerültem bele ebbe a világba. Miatta kezdtem el kóstolgatni és kutatgatni ezt a világot. És hogyan lettem valamilyen szinten kézműves is? Nem tartom magam igazán kézművesnek, mert nem tudok ipari szinten dolgozni. Mindig egy kicsit távol állt tőlem a mennyiségben történő gyártás.

Megszabott irány

— Végül milyen irányba terelődött a tevékenysége?

— Kezdetben az ünnepekhez kapcsolódó díszekkel, utána a nemezmunkáimmal jelentkeztem, de sohasem tudtam annyit készíteni, hogy jövedelmező legyen. Már az elején el kellett döntenem, hogy vagy a mennyiségi munkára helyezem a hangsúlyt és járom az ország vásárait, úgymond országjáró kézműves leszek, vagy pedig elmozdulok az oktatás és a kutatás felé. Érdekes dolog, hogy az Aranykapu Kulturális Egyesületet nem kézművesek hozták létre, hanem többnyire pedagógusok. Volt egy zenetanár, egy tornatanár, egy pszichológus, egy építész, aki félig pedagógus és jómagam. Mi akkor úgy gondoltuk, hogy Szatmárnémetiben óriási űr tátong, és szükség van olyan alternatív oktatásra, ami valódi értékeket adna a gyerekeknek. Már a legelején megegyeztünk abban, hogy a népi kultúra az, ami minket leginkább lázba hoz, ez az, amit meg kell ismertetni a fiatalokkal. Úgy gondoltuk, hogy ezen a téren kellene valami olyasmit keresni, ami fontos, ami hiányzik a fiatalok életéből, de még van lehetőség arra, hogy ezeket az értékeket átadjuk számukra, mert nagyon fogékonyak rá. Nyilván már kezdetkor tudtuk, hogy nem az időseket akarjuk utánozni, nem úgy akarunk öltözködni, mint ahogy ők öltözködtek annak idején, nem a külsőségeket akarjuk átvenni a régiektől, hanem azt akarjuk követni, amit ők is követtek annak idején, és ezt tapasztalati úton akarjuk átadni a gyerekeknek. Nem találtuk mi fel a spanyolviaszt, hiszen a földkerekségen különböző módon különböző formát ölt ez a törekvés, ez az igény. Nagyon sok civil szervezet tevékenykedik hasonló profillal, egészen addig, hogy alternatív iskolák is kitűztek hasonló zászlót saját intézményeikre. Debrecenben van egy iskola, amelyikkel jó kapcsolatot ápolunk, melyben ugyanazok a tevékenységek folynak, mint nálunk. Egyre többen vallják, hogy a magyar népi kultúrát vissza kell tanítani, mert elkallódott valahol. Még az ötvenes generáció egy része emlékszik arra, amikor hagymahéjban festették a húsvéti tojást, de a fiatalabbak már nem, számukra ez teljesen új dolog.

Fonóház

— Hol történnek a gyerekekkel való foglalkozások?

— Két évvel ezelőtt olyan szerencsénk volt, hogy Koczinger Tiborral beszélgetve kiderült, hogy a Hans Lindner Alapítványnak több olyan ingatlanja van, amit nem tudnak kihasználni, ezek közül egyet fel tudnak ajánlani számunkra. Ez egy kis régi átalakított parasztház egy nagy kerttel, ami nagyon megfelel a mi elképzeléseinknek. Amíg nem volt székházunk, minden tevékenységünk a szabadban történt, a Partiumi Magyar Napokon a jurtában, tehát olyanok voltunk, mint a vándorcigányok. Nagyon sok olyan eset is volt, amikor meghívást kaptunk óvodákba és iskolákba. Ezért volt az, hogy a nagyobb közösségek számára csak a vásárokon tudtunk bemutatkozni, így a kézművességi ismereteinket nem tudtuk felhasználni technikai átadásra. Értem ezalatt azt, hogy nem tudtuk ismertetni egy-egy mesterség történetét, megtanítani bizonyos dolgok készítését, legyen az kézműves-szerszám vagy akár ételek. Ma már lehetőségünk van a gyakorlati munkára, a gyakorlati ismeretek átadására is.

 Van érdeklődés

— Mihez kapcsolódnak a kézműves-tevékenységek?

— Nagyon sok kézműves-tevékenységet jeles napokhoz kötünk. Nemcsak nagy ünnepekhez, hanem olyan ünnepekhez is, mint a Gyertyaszentelő Boldogasszony napja, amikor az egyik foglalkozás az volt, hogy gyertyát mártottunk a gyerekekkel. Ezeken a foglalkozásokon megismernek egy csomó történelmi, néprajzi, a magyarság kultúráját érintő információt, nagyon sok esetben vetítünk is. Nemrég egy halmi második osztályos csoport járt nálunk, akikkel hagyományos módon készítettünk mézeskalácsot. A végén megnéztük, hogyan készítették ezt régen. Azt gondolná az ember, hogy a mai gyerekek csak ülnek a számítógép előtt, és el vannak tunyulva. Sajnos vannak ilyenek is, de akik eljönnek hozzánk, akár egyedül, akár úgy, hogy szülők kísérik el őket, azokat nagyon érdeklik a régi mesterségek.

Kedvelt témakörök

— Melyek azok a témakörök, amelyek iránt inkább érdeklődnek a gyerekek?

Általában minden, ami az ünnepekkel és a népi mesterségekkel kapcsolatos. Ezekre a foglalkozásokra mindig szívesen jönnek a gyerekek, de nyáron is jöttek, amikor nem volt iskola, és felborult az ő kis rendjük. Mi azt az elvet valljuk, hogy nemcsak a végterméket kell bemutatni — például a szalmaszálat vagy a kukorica csuhét, amiből majd játékokat és díszeket készítenek —, hanem megmutatni azt is, hogyan termesztik a kukoricát és a búzát. Tavasszal még a sárban vetettük el a búzát a gyerekekkel a székházunk kertjében, amit Péter-Pál napján együtt arattunk le sarlóval és metszőollóval (azért metszőollóval, mert a sarló még veszélyes a gyerekek kezében). Most a szalmacsillagot azokból a szalmaszálakból készítjük, amelyeket együtt arattunk le. A gyerekek, akik részt vettek a vetésen és az aratáson, nem kell mondjam, hogy milyen szinten értékelik ezeket a szalmaszálakat. De a többiek is, akik ebből kimaradtak, alig várják, hogy tavasszal részt vegyenek a búzavetésen. Egy másik csodálatos élmény volt számukra a kenyérsütés. Az általunk learatott búzát kipótoltuk, mert az kevés volt, és két kő között megőröltük. A gyerekek nagy érdeklődéssel figyelték, amikor az őrlődő búza kifehéredett. Ebből a lisztből sütöttünk kenyeret, egyelőre nem kemencében, de terveink között szerepel egy sütőkemence építése is.

Kézművestáborok

— Önök több alkalommal szerveznek kézművestáborokat is. Milyen meggondolásból?

— A hagyományőrző kézművestáboroknak a fő profilja a kézművesség. A táborokban foglalkoztunk a magyar népmesevilág feldolgozásával, de bemutattuk az indián kultúrát is, ami több szempontból hasonlít a mi kultúránkhoz. A gyerekek, mondhatom azt, hogy beszívják ezt a szellemiséget. Az elején egy kicsit óvatosan kóstolgatva, majd egyre intenzívebben szürcsölik és szívják be magukba az információkat, melynek tapasztalati úton történik az átadása. Fonóháznak neveztük el a székházunkat. A gyerekek már tudják, hogy mit jelent a fonóház. Jönnek, tanulnak úgy, hogy közben jól érzik magukat, és úgy, ahogy régen az asszonyok összegyűltek és megbeszélték az ügyes-bajos dolgaikat, ők is körbeülnek, és ahogy készítenek valamit, megpróbálnak oda összpontosítani, de egymást is figyelik. Ebben a mai világban, amikor mindenki rohan, s az iskola behatárolja az idejüket, alig marad idejük másra, számukra itt arra is van alkalom, hogy egymásra odafigyeljenek, hogy tanuljanak egymástól. Mi éppen ezért szeretünk csoportokban dolgozni, s nagyon sok tanulnivalónk van még: főleg emberséget.

Elek György