Ma 49 éve öntötte el Szatmárnémetit a Szamos, és az addig szelídnek hitt folyó megvadult áradata alig két óra leforgása alatt mosta el a várost.

Ma 11 órától tartanak megemlékezést a szatmárnémeti 14 Mai lakótelep központi terén álló árvízi emlékműnél, tájékoztatta lapunkat az eseményt szervező Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatal. Ilyenkor a koszorúk elhelyezését megelőzően ökumenikus istentiszteletet tartanak az 1970-ben történt természeti katasztrófa áldozatai emlékére, történészek, muzeográfusok elevenítik fel, mi történt a negyvenkilenc évvel ezelőtt Szatmárnémetit és a megyét ért legnagyobb természeti csapás idején és azt követően, korabeli fényképekből összeállított kiállítást szerveznek a helyszínen. Az eseményre minden érdeklődőt, megemlékezni vágyót várnak a szervezők, a részvétel és a koszorúzás lehetősége bárki számára nyitott.

Lassan fél évszázada, de aki akár csak kisgyermekként átélte az 1970-es árvizet, hallotta a megvadult áradat moraját, ahogy bezúdul az utcába, körbefogja a házat és elmos mindent az útjából, az a mai napig nem tudja elfelejteni. A Szamos vízszintje már május 13-án veszélyesen magas volt, majd átszakadt a töltés, és a megye több mint háromnegyed része víz alá került. A Szatmárnémeti környéki falvak közül először Patóházát, Szatmárudvarit és Batizt érte el az áradat — a legnagyobb pusztítást Udvariban vitte véghez, ahol egyik napról a másikra 770 cm-rel tetőzött az ár, 663 házat mosva el és hat ember életét követelve. Május 14-én délben a kolozsvári hidrometeorológiai intézet jelezte: a Szamos legalább két méterrel túllépi az árvízi szintet, a töltést és a két hidat; az akkori hatóságok nem értesítették a lakosságot, így a szatmáriakat készületlenül érte az árhullám — majd hat órakor átszakadt a gát, és a Téglagyár irányából támadó folyó birtokába vette a várost: 15 km szélesen, több méter magasan hömpölyögve, 3600 köbméter/másodperc vízhozammal tarolt mindent, ami az útjába került, falakat tört szét, utcákat söpört el, otthonokat döntött romba. Alig két óra leforgása alatt elmosta Szatmárnémetit.

Szatmár egyik legtragikusabb napja

A város — akárcsak az egész vidék — életében meghatározó eseménynek számít az 1970-es katasztrófa, viszont a kommunista rendszer mindent megszépítő és sokszor túlzásba eső statisztikai „felmérései” miatt még ma sem tudni pontos adatokat arról, hogy hányan is vesztették életüket az árvíz idején, vagy hogy mi okozta tulajdonképpen a katasztrófát azon kívül, hogy a gát átszakadt, és a lakosságot senki sem figyelmeztette a közelgő veszélyre.

A korabeli statisztikák szerint Szatmárnémetiben több mint 2200 ház omlott össze és több mint 2600 rongálódott meg, a mai adatok szerint viszont 28 076 épületet tett tönkre a Szamos, és az elhunytak számát tekintve is eltérőek a vélemények.

Az 1970-es árvíz a város újkori életében a legnagyobb szerencsétlenség volt, ugyanakkor az itt lakók körében az együttérzés és egymás segítésének a legerősebb megnyilvánulása is ehhez az eseményhez kötődik. Azóta sem volt példa arra, hogy az emberek tömegesen ilyen mértékben törődtek volna egymással, és ennyire önzetlenül segítettek volna az áldozatokon.

A határon túli Szatmáron is pusztított az ár

A csapadékzóna kiterjedése többszörösen meghaladta a Tisza és a Szamos vásárosnaményi szelvényére vonatkozó, 29 000 négyzetkilométeres vízgyűjtő terület nagyságát. Az átázott talajfelszín következtében a lehullott csapadék igen nagy hányada a folyókban gyűlt össze, beszivárgás alig volt, és a gyors lefolyás miatt a Tisza és a Szamos országhatár menti vízmércéin május 14-én az addigi legnagyobb vízszintértéket jelentősen meghaladó vízállásokat mértek. A kialakult rendkívüli vízszintek erősen próbára tették a védműveket és a védekezőket, a „kis” Túr Garbolcnál tetőzött 640 cm-rel, hosszú szakaszokon kellett védekezni, de a Túr bal parti határszelvényében — ahol a töltés az országhatárral járó korlátozás miatt kézzel épült — ez nem sikerült eredményesen, s a töltés mintegy 15 m hosszan átszakadt, részben magyar, részben román területen.

A Szamos árhulláma Csengernél, illetve a jobb parti Komlódtótfalunál május 14-én 20 órakor, az addigi legnagyobb vízszintértéknél (1888. évi 743 cm) lényegesen magasabb, 902 cm-es vízállással tetőzött, sok helyen 10–30 cm-rel, sőt, egyes helyeken 40–50 cm-rel haladva meg a töltés koronaszintjét. A védekezők gigászi küzdelemmel órák alatt építettek ki 23 km hosszan nyúlgátat, ám ez sem segített.

A Tisza–Szamos köze helyzetét a nábrádi gátszakadás mellett döntően a Szamos romániai szakaszán történtek határozták meg — ott ugyanis a folyó jobb parti gátja 9 helyen, összesen 1113 m hosszan átszakadt, és az országhatáron átömlött a víz a két folyó közébe. A gátszakadások következményeként a Tisza–Szamos közében 350, a Szamos–Kraszna közében 87, összesen 437 négyzetkilométer került víz alá, az ár elöntött 40 községet, elpusztított és helyrehozhatatlanul tönkretett 5200, valamint megrongált 2000 épületet.