Nyilván az a legjobb, ha ott vagyunk, de egy délután is beutazhatjuk az Amerikai Egyesült Államok délnyugati csücskét. A csanálosi Czier Attila invitálta hallgatóságát erre a túrára csütörtökön.

A nagykárolyi Károlyi-kastélyban otthonra lelt alkalmon, amely ismét a Vasile Vénig László Fotóklub szervezésében, felkérésére jött létre, ezúttal az Egyesült Államok túlsó, délnyugati partjára utazhattak el — képek segítségével — a jelenlévők. Amúgy a mostani immár a negyedik ilyen jellegű, közvetlen, mintegy baráti körben elmondott élménybeszámoló. Korábban Ázsiában, Afrikában járhattak az érdeklődők, s ha igény van rá, legközelebb Közép-Amerikába is eljuthatnak…

A korábbi beszámolókhoz képest a mostani a frissességében is új volt, hiszen még szeptember első két hetében járt az óceánon túl az előadó. Tizenkét órás a repülőút, amit ki lehet bírni. San Fransisco az első megálló. Egy város, amely agyonzsúfolt. Annak idején a kétezer fős lakosságú város egy-két év alatt nyolcvanezresre, majd még nagyobbra nőtt, mindösszesen annak okán, hogy aranyat találtak ott… A hirtelen növekedés — a Szatmár megyei világjáró elmondása szerint — mind a mai napig meglátszik: egész egyszerűen nincs hely, zsúfolt a város. Meredek utcák húzódnak mindenhol, s mivel turistaszezonban volt, turisták milliói kattintgatják több-kevesebb lelkesedéssel a fényképezőgépeiket mindenhol. Például a kábeles vasúton, amelyen a helybeliek nem, kizárólag a messziről érkezők közlekednek. Egyébként minden házon ott van a tűzlétra — több alkalommal is égett a város, így alapszabály, hogy minden lakásból ki lehessen menekülni az utcára. Az előadó szólt a nevezetes San Fransiscó-i ködről is. A szárazföldön 35 Celsius-fokos a levegő, ellenben a Csendes-óceán északi vizet hoz le, körülbelül 5–10 fokosat. A különbség okán köd alakul ki, ami körbeveszi például a Golden Gate hidat is. A több mint két és fél kilométer hosszú híd két nagy pilléren áll. Monumentális — sóhajtottak fel a nézők is a képeket nézve… Amúgy a város alapvetően rendezett, viszont nagyon sok az otthon nélküli. Nagyon drágák a lakások, sokan egész egyszerűen az utcán élnek… Egy kisebb városról is szólt Czier Attila. Carmel városkájában nincsenek közlekedési útjelzések, azaz minden kereszteződésben megállapodás kell szülessen arról, ki menjen tovább. Nincsen elnevezésük az utcáknak sem, és főként nincs házszám. Elmondása szerint mindennek a hatása szemmel látható: mintha nyugodtabbak, megelégedettebbek lennének arrafelé az emberek. Múzeumvárosban is járt. Calicóban még aranyláz korabeli kocsmát is üzemeltetnek. Akár hajdanán, a csehó padlója tele van mogyoróhéjjal, hiszen azt mindenki oda dobja, köpi ki.

Eljutott Las Vegasba is, a sivatagban kialakított luxusvárosba, melyben egymillióan élnek azért, hogy további egymillió ember állandóan ott lehessen, és szórhassa a pénzét. Bizarr — foglalta össze egy szóban a látottakat. Luxus mindenhol, tisztaság — csövesek nélkül. És mindez mindig arra kihegyezve, hogy a látogató költhesse a pénzét. A szállodák alagsora gyakorlatilag egy-egy nagy játékbarlang. Utána a kanyonokban is járt, meg a vadnyugati filmek nevezetes hátterei előtt. Mint fogalmazott, az emberi művészet is lenyűgöző, ám a természet által létrehozott struktúrákat aligha tudja megközelíteni.

Beszélt arról is, hogy az amerikai gazdaság miként működhet: mindent nagy tételben művelnek. Ezer hektárosak az ültetvények, átfogó a közlekedés — óriási vasútvonalak húzódnak szerte a kontinensnyi nagyságú országban…

A kétórásra húzódó élménybeszámoló végén „visszaértünk” az óceán partjára, Los Angelesbe, a szabályosan egyenes szárú pálmák városába. Az is szép város, és sok a hajléktalan. Elmondta, hogy a látottak lenyűgözők, ám a két hét alatt igazán jót nem evett, nem ügyelnek az amerikaiak az étkezésre, nem sorolják az életörömök közé. „Ezt is ki kell próbálni” — összegezte az úti élményeket. Mint mondta, ha van igény, szívesen szól majd egyéb útjairól. Meg is egyeztek a jelenlévőkkel, hogy legközelebb picit délebre, Mexikóba, Közép-Amerikába „utazunk”.

Megyeri Tamás Róbert