Gyakran beszélünk az összefogás, az összetartozás, a közös fellépés, az együttgondolkodás fontosságáról. Ezek a szavak, és sok ezekhez hasonló, gyakran el fog hangzani a helyhatósági és a parlamenti választási kampányok idején. Nem is azzal van baj, hiszen az, aki összefogásra int, jót cselekszik, számomra az az érthetetlen, hogy mindenki akkor beszél az összefogásról, amikor támogatottságra van szüksége, de nincs meg bennünk az összefogás iránti kényszer, amikor közös ügyek mellett kellene felsorakozni. Szombaton egy tanácskozást szerveztek Szatmárnémetiben azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet olyan emléktáblákra, amelyeken az összmagyarságot sértő és megbélyegző szöveg van felírva. Vagyis horthysta, fasiszta magyaroknak neveznek minket, holott senki nem tudja megmagyarázni, mi az, hogy horthysta és fasiszta. Telt ház volt a teremben, de nem voltak jelen az összefogást hirdető politikusok, akik hamarosan éppen az ott megjelent emberek szavazataira számítanak majd, de nem voltak ott a megválasztott önkormányzati képviselők sem, akiknek jóváhagyásával ezek az emléktáblák felkerültek. Nem feltételezem azt, hogy a „vétkesek közt cinkos, aki néma” elv alapján maradtak távol, azt sem, hogy ők egyetértenek a táblákra felírt szöveggel, de akkor mi lehet az oka a kollektív távolmaradásnak? Miért nem mondták el a véleményüket, miért nem cáfoltak, miért nem érveltek? Hiányoztak a történészek is, akik szakmai alapon magyarázhatták volna a jelenséget, és hiányzott az a huszonhét civil szervezet, amelyik nemrég egy politikai rendezvényen erősen hallatta hangját. A szombati tanácskozáson nem valaki vagy valakik ellen szólaltak meg a résztvevők, hanem az összmagyarság védelmében. Az összmagyarság védelme mellett nem mertek kiállni azok, akik távol maradtak, a helyi magyarság védelme elől húzódtak hátra. Pedig el kellene már jönnie annak az időnek, amikor félretesszük a sérelmeinket, belátjuk, hogy a múlt hibáit már nem lehet megváltoztatni, a történészeknek le kellene ülniük, hogy megírják a valós történteket, és mi azt elfogadva emlékezünk az áldozatokra. „Ki a bűnös, ne keressük,/ültessünk virágot!” — írta Babits. Együtt kellene virágot ültetni az emlékművek köré. Az iskolákban pedig a valós történelmet kellene megtanítani: a holokausztról, a világháborúk borzalmairól, az elbukott forradalmakról, a deportálásokról és megannyi szomorú eseményéről a történelemnek. De nem ez történik. Ma is dúl a hatalmi harc, emberek tapossák el egymást, talán most a legigazabbak Ady Endre szavai: „Beteg a világ, nagy beteg”. Ennek a betegségnek a csírái ott vannak a hétköznapjainkban. Amikor a házastársak nem szólnak egymáshoz, gyermekükhöz, nem érintik egymást, hanem a telefon képernyőjét simogatják. Összefogás, összetartozás, közös fellépés, együttgondolkodás. Elcsépelt, üres szavak, amelyek már kampánycélokra sem felelnek meg. Amelyeket elfásult, elgépiesedő emberek mondanak néha segélykiáltásként, amikor szalmaszálba kapaszkodnak az árban.

Elek György