A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében meghívott vendégek beszélgettek arról, hogyan várták az ünnepeket régen és ma, milyen változásokon mentek és mennek át az ajándékozási szokások, mennyire vált fogyasztáscentrikussá a Mikulás és a karácsony.

A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs egyetemi tanár, iskolai tanácsadó, Elek Kinga, a Szatmárnémeti Református Gimnázium aligazgatója és lánya, Lilla, dr. Lukács István szülész-nőgyógyász, Máthé Róbert református lelkipásztor, Máthé Gabriella tanítónő, Szejke Judit, a Borókagyökér Egyesület elnöke, Barna Karola ügyfélszolgálati szakmenedzser és Szabó Kinga Mária, a Szatmári Friss Újság riportere. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs a szociológia és az antropológia irányából közelítette meg a témát. Feltette a kérdést: ha ma megkérdeznénk a gyerekeket és a felnőtteket, hogy minek a szimbóluma a Mikulás, mit mondanának? Van egy kavarodás a gyerekekben a Mikulás és a Télapó szerepében. A kettőt sikerült annyira jól összemosni, hogy a gyerekek fejében sem világos, mi a kettő között a különbség, mutatott rá a szakember. Frigy Szabolcs úgy látja, hogy a huszonegyedik században a fogyasztói társadalomnak a paradigmájában élünk. A posztmodern társadalomnak ezt a részét fogyasztói társadalomnak hívják. Ez azt jelenti, hogy egy ilyen paradigmatársadalom mindenhova begyűrűzik. Benne van a gyereknevelésben, benne van az iskolában és benne van az ünnepekben is. A társadalom minden területére eljut a fogyasztási kultúra, ahogy az életünk fogyasztáscentrikus lett, az ünnepek is fogyasztáscentrikusak lettek. Frigy Szabolcs elmondta, hogy hallott egy rádióbeszélgetést, amelyben elmondták, milyen jól jár a város azzal, hogy egy új bevásárlóközpont épül. Ennek van hírértéke, mert a fogyasztáscentrikus világban, a fogyasztói társadalomban ezek az új templomok, ezek azok a helyek, ahova elmennek a családok, ahol a családok boldogok, ha a boldogságkeresés is fogyasztáscentrikus lett. A családoknak nagyon nagy szerepük van abban, hogy tudnak-e védőfaktorok lenni ebben a fogyasztói társadalomban. A család az egyetlen olyan alegysége a társadalomnak, amelyben ki lehet küszöbölni vagy meg lehet küzdeni a fogyasztói társadalomnak ezzel a paradigmájával, ami nem egyszerű, véli Frigy Szabolcs, friss történetként megemlítve azt is, hogy amikor a gyerekeivel írták a Mikulásnak a levelet, az egyik azt mondta, hogy igazából most bármit kérhetnek, mert úgysem kell kifizetni, a Mikulás bármit elhozhat. Ebben nagyon benne van ez a fogyasztáscentrikusság, pedig nincsen tv, igyekeznek védőfaktorként benne lenni a gyermekek életében, de nagyon nehéz, amikor a világban történtek az életükbe is begyűrűznek. Erre nagyon rámutat a szimbólumoknak és a rítusoknak az elvesztése. Ma már a Mikulás nem a várakozásról, az ajándékozásról szól, hanem tényleg egy nagy gonddá válik lassan az életünkben. Azért is érdekes a Mikulás és a Télapó, mert a globalizáció pont arról szól, hogy elhoz az életünkbe nagyon távoli mítoszokat, távoli legendákat, de lassan ezek keverednek a nemzeti kultúrával, és ebből lesz egy olyan hitvita, amit igazán senki sem érez a magáénak. A Mikulás és a karácsony kapcsán nagyon érdekes hibrid kultúrát és rítusokat hoz létre, amiben benne élünk. Ehhez kapcsolódóan a fogyasztói társadalomban nagyon érdekesen szokták leírni a jóléti paradoxont. Hogyha megnézzük világviszonylatban az adatokat, például Etiópiában hányan lesznek öngyilkosok, hány depressziós van, kiderül, hogy egy sem. A jóléti paradoxon azt jelenti, hogy ott, ahol az életszínvonal magas, nagyon sok a depresszív lelki beteg, nagyon sok az öngyilkosság, mert a fogyasztói társadalom egy csomó problémát generál, amivel nem tudunk megküzdeni. Ha megkérdezzük az embereket, hogy mennyire elégedettek az életükkel, előfordulhat, hogy egy szomáliai halászfaluban élők sokkal elégedettebbnek vallják magukat, mint mi, akiknek a vágyaik és a realitás között olyan nagy különbség van, hogy szenvedünk, nem tudunk megoldásokat találni. A reklámok által generált fogyasztás alapvetően egy elégedetlenségi érzést ad a társadalomban, nagyon nehéz ma megélni a boldogságot. Az ajándékozás kapcsán például az, hogy mennyire tudunk örülni egy ajándéknak, nem attól függ, hogy annak mennyi az értéke. Csapdákat élünk meg, amikor a Mikulás elhozza az ajándékokat; kérdés, mennyi az az idő, amíg boldogságimpulzust ad, ami kimozdít a hétköznapokból. A fogyasztáshoz kötött boldogságimpulzusok ma már egyre rövidebb ideig tartanak. Egy ideig örül a gyerek a telefonnak, amit hozott a Mikulás, de megjelenik az újabb típus, és ezzel együtt megjelenik a feszültség, hogy neki nincs olyan. A családnak az lenne a feladata, hogy a gyereknevelésben ne a fogyasztáshoz kösse a boldogságélményt. Nagyon nehéz megtapasztalni, hogy miben tudja megélni a gyerek a boldogságot, ami nem fogyasztásközpontú. Meg kell teremteni a feltételeit a boldogság minőségi időben, minőségi együttlétben való megélésének. Ezt viszont a szülőnek akarnia kell, nem csak beszélni róla, és a másikra mutogatni. Megdöbbentő, hogy egy kutatás szerint Angliában egy szülő naponta hét percet beszél a gyerekével szemkontaktusban. Ez iszonyatosan kevés idő. Nálunk is észre lehet venni, hányszor van az, hogy kikiabálunk a konyhából, de nem úgy beszélünk, hogy szemtől szembe vagyunk egymással. Érdekes lenne Romániában is felmérni, hogy hány percet beszélnek a szülők egymással és a gyerekeikkel. Az nem minőségi idő, ha a tv vagy a telefon mellett elbeszélgetünk egymással. Ettől válunk fogyasztásközpontúvá, és nem tanulja meg a család — és a gyerek sem —, hogy a minőségi együttlét egy olyan boldogságforrás, ami által hosszú távon lehet biztosítani a boldogságélményt, és nem a fogyasztásra építünk. Azt mondják, a gazdaságot a fogyasztás mozgatja, a vásárlás munkahelyeket teremt. Kialakult egy társadalmi mítosz, amiben azt hisszük, azzal, hogy vásárolunk a gyereknek, hogy fogyasztunk, jót teszünk. Ha ma kitalálná valaki azt a gazdasági modellt, ami nem a fogyasztásra épülne, az Nobel-díjat kapna vagy kirekesztenék. Annyira átálltunk a fogyasztásra, hogy ha most gyártana valaki egy olyan mosógépet, ami száz évig jó, akkor csődbe mennének a mosógépgyárak. Ma már elképzelhetetlen, hogy ne tudnának olyan cipőt gyártani, ami ötven évig jó, de ha ezt a cipőgyár megcsinálná, egy idő után bezárna. Ez a gazdasági modell, amire épült a társadalom, nagyon fogyasztáscentrikussá vált. Ebből kilépni, vagy legalább a lehető leghosszabb ideig megvédeni a gyereket, ez ma a szülői hivatásnak az egyik kulcskérdése, hogy ne a fogyasztás, ne az adok-kapok, ne a mennyit, mikor és milyen gyakran révén, hanem ettől eltekintve tudjuk az emberi kapcsolatokat értékelni. Az ajándékozásban is arra kellene törekedni, hogy ne a fogyasztáscentrikusság érvényesüljön. Sokan visszaemlékeznek, hogy régen a Mikulás gyümölcsöt hozott, akkor az volt az érték, arra vágytak a gyerekek, mára már átestünk a ló túloldalára. Ma már a pláza az új templom, amiben a családok ünnepelnek. Egy társadalmat jól le lehet mérni azon, hogy milyen épített örökséget hagy maga után, mire áldoz pénzt. Lassan nem iskolákat és templomokat fognak építeni, hanem plázát. Ez kifejezi a társadalom értékrendjét. Ez a paradigma az élet összes területére kihat, nagyon nehéz belőle kilépni, mert ott van a konyhánkban, a nappalinkban, ott van a házastársakkal és a gyerekekkel való kapcsolatban, ezért nagy kihívás, hogyan tudunk ehhez viszonyulni, képesek vagyunk-e kialakítani egy lelkiekre épülő értékrendet, vezette fel a témával kapcsolatos gondolatait a szakember.

Szabó Kinga Mária arról beszélt, hogy Romániát mindig egy „külön kalap alá” vette a világ többi részétől, mert a mi fogyasztói társadalmunknak nincs meg a hatvanéves alapja, csak egy alig huszonöt éves — előtte pedig volt egy abszolút megvonás. Az, aki 1990-ben félig felnőtt fejjel átlépett a másik világba, igyekezett és igyekszik mind a mai napig bepótolni minden lemaradást, amit azonban nem lehet. Lassan harminc év után még mindig ott vagyunk, hogy igyekszünk bepótolni azokat az elveszített éveket és lehetőségeket, s épp ezért a gyermeknek a szülő igyekszik mindent megvásárolni, mert ő nem kapta-kaphatta meg azt, amit most megadhat.

Frigy Szabolcs hozzáfűzte: érdekes, hogy Romániában milyen jól működik a fekete péntek jelenség, amit nem olyan rég találtak ki. Romániában ennek van egy plusz dinamikája, hogy nagyon sok mindent felhalmozásra is vásárolunk abból a meggondolásból, hogy soha nem lehet tudni, mire lesz jó, vagy nehogy épp akkor ne legyen, amikor szükség lesz rá. Kelet-Európára, így Romániára is jellemző, hogy a gyerekek sokkal magasabb színvonalon élnek, mint a szüleik. Ez egy abszurd dolog. A szülő megvonja magától, és azt mondja, hogy a gyereket fel kell emelni; ha a szülőnek nem jött össze, akkor a gyerek kapja meg azt. Ez sokszor nagyon káros is lehet. A pedagógusok nagyon sokszor szembesülnek azzal az iskolában, szülői értekezleten, hogy a gyerek valahol a felhőben jár, de nem érzi azt, hogy a szülőnek milyen erőfeszítés, hogy neki azt az életszínvonalat fenntartsa. Nyugaton ez nem jellemző. Családok között van életszínvonalbeli különbség, de a családtagok ugyanazon a szinten vannak, nem nyomják a gyerek életszínvonalát.

Szejke Judit úgy látja, hogy ma már nincs ki nevelje a gyereket, a tv, a tablet, a telefon mint valami villanypásztor áll a gyerek mellett. Nagyon sokszor lehet tapasztalni, hogy ha a gyerek elkezd játszani, az anyuka rászól: ne, mert összepiszkolod magad! Elfelejtettünk játszani a gyerekeinkkel. Nem tanítjuk meg a gyerekeinket a Mikulást és az angyalt várni. Ezért nem jó, ha az ajándékot a boltból vásárolják, azt mindenki maga kellene elkészítse. Szülőként és felnőttként nem vesszük észre, hogy a gyerek is pont olyan ember, mint mi. Ugyanúgy örül, ugyanúgy sír, ugyanúgy bánkódik. Megpróbáljuk anyagilag kárpótolni a hiányokért, de nem lehet. A gyerek számára fontos, hogy együtt dolgozzon a szülőkkel a konyhában, a karácsonyfa feldíszítésekor, de nagyon sok szülőnek nincs türelme, ha a gyerek lassan csinálja vagy nem elég jól, kikapja a kezéből, és megfosztja az élménytől. Kétéves gyerek is tud alkotni, hagyni kell, hogy alkosson. Örülni kell annak, amit a gyerek csinál. A gyerek mércéjét tesszük teljesítményfüggővé ahelyett, hogy örülnénk annak, hogy segíteni akar. Így van ez a férjekkel is. Lehet, hogy nem tökéletesen végzik a házi munkát, de az jó, hogy próbálkoznak. Nagyon sok felnőtt van, aki nem tudja összefogni a családot karácsonykor sem, a karácsonyvárással és az ajándékvásárlással sem.

Szabó Kinga Mária szerint valahol a nagyszülőknél kellene körbenézni, mert a mostani szülő is volt gyermek, és amit otthonról hozott, annak a zömét örökíti át, és aszerint neveli saját csemetéit. Sok esetben pedig már a nagyszülők idejében kimaradtak a minőségi együttlétek. Lehet, hogy már náluk is olyan volt a karácsony, hogy minden legyen meg, minden legyen tiszta, üljünk szépen, várjuk a vendégeket. Az a gyerek, aki nem élhette meg a karácsony igazi örömét, felnőttként sem nagyon fogja, és esetleg irigyli a szomszédot, hogy ott mennyire meghittebb minden.

Elek Kinga azt tapasztalja, hogy teljesen megváltozott az egész társadalom. Nem lehet tudni, milyen irányba halad, de az ünnep elvesztette a jellegét. Hiába magyarázzuk és ültetjük a gyerek fülébe, hogy az együtt töltött idő számít, ragaszkodik hozzá, van rá igénye, de a társadalomnak másak az elvárásai, a külvilág mást sugall. Nem hagy időt egymásra, a családra, a gyerekre. Sokszor ez nem a mi döntésünk. Óriási erőfeszítést igényel, hogy egy kicsit másként éljünk, hogy egy kicsit igényesebbek legyünk, hogy a léleknek adjunk, és ne a társadalmi elvárásoknak.

(folytatjuk)