Március 15-én a Szamos mentén (Szamoskóródon, Kiskolcson, Nagykolcson és Szamoskrassón) is ünnepi megemlékezéseket tartottak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékére. Ez alkalommal avatták fel a Darvay-kúria alagsorában lévő szociális és kultúrközpontot.

A Szamos menti településeken hagyományos módon folyt a megemlékezés és a koszorúzás, azon az útvonalon, amelyiken Petőfi Sándor és Szendrey Júlia is elhaladt, amikor Koltóra utaztak. Szamoskóródon Erdei Árva István református lelkipásztor köszöntötte a résztvevőket a parókia falán elhelyezett Petőfi-emléktáblánál, amit abból az alkalomból állított a református egyházközség, hogy Petőfi Sándor 1846 és 1848 között tizenegy alkalommal volt vendége a Csabay családnak. Itt Thoroczkay Sándor történelemtanár méltatta 1848. március 15. jelentőségét, valamint Petőfi Szamoskóródhoz fűződő kapcsolatát. Ezt követően a résztvevők átvonultak a templomkertbe, ahol megkoszorúzták a Hősök Emlékművét.

Kiskolcson a református templom előtt lévő kopjafánál Győrbíró Sándor lelkipásztor beszélt arról, hogy őseink milyen nagy áldozatokat hoztak a szabadságért. A forradalmat fegyveres szabadságharc követte, ami elbukott ugyan, de a magyarság nem mondott le arról, hogy az akkor megfogalmazott célokat valóra váltsa. A szabadságharc folytatódik, bár ma is nagy erők igyekeznek legyőzni a szabadságharcosokat.

Nagykolcson a református templom falán elhelyezett Oroszhegyi Józsa-emléktáblánál emlékeztek meg a falu szülöttjéről, aki aktívan részt vett a szabadságharcban. Balla Gábor lelkipásztor a Kánaánt kereső Izráel népét a honfoglaló magyarokkal és a mindenkori szabadságharcosokkal hasonlította össze, akiknek mindig a túlerővel kellett szembenézniük. Így van ez ma is, de nem nyugodhatunk bele a sorsunkba, nem mondhatunk le jogainkról, küzdeni kell azok kivívásáért.

Szamoskrassón

Sipos László lelkipásztor igehirdetésében kiemelte, hogy miközben múltunkra emlékezünk, gondolatban letöröljük őseink arcáról a port, ami az idők során reájuk rakódott. Emlékezni kell, mert az a nép, az a nemzet, amelyik nem őrzi, nem ápolja múltját, nem méltó egy szebb jövőre. De nem elég csak emlékezni, nekünk tenni kell azért, hogy széthúzó nemzetünk egységre találjon. Népünknek mindig voltak olyan személyiségei, akik önzetlenül munkálkodtak a nemzet javára, akik nemcsak magukra gondoltak, hanem az eljövendő generációkra is. A magyar nép 1526-tól, a mohácsi vész óta mindig a szabadságát keresi, ez a szabadságvágy ma is él.

A Bem-szobornál Erdei D. István parlamenti képviselő mondott ünnepi beszédet, aki kiemelte, hogy virágcsokrokkal, koszorúkkal hajtunk fejet Bem József és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtt, annak ellenére, hogy nacionalista politikusok azzal próbálják bemocskolni a nevét, hogy az erdélyi hadjárat során katonái nagyon sok román életét ontották ki. Egy dolgot tudni kell — hangsúlyozta a képviselő —, hogy abban az időben a románok nagy része a magyarokhoz hasonlóan jobbágysorban élt, a szabadságharc egyik legnagyobb vívmánya pedig a jobbágyság felszabadítása volt. Ha a románság akkori vezetői arra biztatták a jobbágyaikat, hogy Bem ellen harcoljanak, akkor azok azt akarták, hogy a románok maradjanak jobbágysorban.

Szociális és kulturális központ

A nemrég felújított Darvay-kúria alagsorában folytatódott a megemlékezés, ahol Man Gabriella történelemtanár irányításával a Bem József Általános Iskola tanulói rövid, de nagyon tanulságos verses–zenés műsort mutattak be. A továbbiakban Kónya László, az iskola egykori igazgatója idézte fel azokat a tevékenységeket, amelyek valamikor nagy szerepet játszottak a község magyar lakosságának az életében. Nem szabad megengedni, hogy bárki beleszóljon a község lakóinak az életébe, büszkének kell lenni arra, hogy az iskola Bem nevét viseli, a szociális és kulturális központot pedig meg kell tölteni élettel, felidézni a régi szokásokat és ápolásukra rászoktatni a fiatalokat.

Elek György