Püspöki szentmisével ünnepelt a kisdengelegi közösség a templom építésének hetvenöt éves jubileumán. A Németországba kivándorolt helyi sváb hívek is nagy számban hazatértek, hogy jelen legyenek a jubileumi búcsúünnepen a falujuk szívét jelentő templomban.

Ünnepi hangulattal teltek meg Kisdengeleg utcái október 20-án, Szent Vendel ünnepén, amikor a helyi hívek mellett a sok helyről érkezett zarándokok is ellátogattak a faluba. Már több mint egy éve a Németországba kivándorolt helyi sváb hívek is jelezték, nagyobb számban hazatérnek, hogy jelen legyenek a jubileumi búcsúünnepen a falujuk szívét jelentő templomban. És valóban, népviseletben, zászlóval érkeztek, amelyre a szentmise elején feltűzték a 75 évnek jelt hagyó szalagot.

A legszentebb áldozatot Schönberger Jenő püspök mutatta be nagy számban jelen levő paptestvéreivel közösen. A bevonulást követően szólt az ünneplőkhöz, az oltártól kifejezve az általánosan érezhető hangulatot: „Hazajönni csodálatos. Azt hiszem, minden keresztény ember otthon érzi magát egy templomban. Azért nagyon fontos számunkra a templom, mert az Isten háza, mi pedig mint Isten gyermekei, az Ő házában otthon vagyunk. Ha pedig együtt otthon vagyunk, akkor sokkal könnyebb megélni azt, amit úgy nevezünk, keresztény testvériség. Úgy tekinthetünk egymásra, mint igazi testvéreinkre. Isten hozott mindenkit itthon! Szent Vendelt jöttünk tisztelni és az ő közbenjárását kérni, aki olyan sok éven keresztül védelmezte ezt a közösséget. Őt tiszteljük, benne a szentet és azt, hogy Isten kegyelme nagyot tett az ő életében. Kérjük az ő közbenjárását, hogy Isten kegyelme a mi életünkben is nagyot tehessen! De ehhez nekünk is meg kell tennünk a magunkét, be kell fogadnunk Istent életünkbe. Úgy, ahogyan a templom, Isten háza befogad bennünket, fogadjuk be mi is Istent! Ne hagyjuk itt, a templomban, hanem mindig vigyük magunkkal, Isten legyen otthon nálunk!”

Ilyés Csaba nagykárolyi főesperes szentbeszédében a templom jelentőségéről beszélt. Mint mondta, az az ember ajándéka Istennek, de a Mindenható az Ő nagylelkűségéből visszaadja az embernek, hogy ott kegyelmekben részesítse őt. Kiemelte továbbá, hogy a templomban az ember megerősödhet, felfedezheti saját hivatását, küldetését. „Mi, emberek mindig érezzük, hogy életünk során nagyon sok ajándékot kaptunk a Jóistentől. Érezzük, nem lehetünk hálátlanok, válaszolnunk kell Istennek a jóságára. Ezt tették a csárdaiak, a kisdengelegiek is, amikor Isten iránti szeretetükből a második világégés idején felépítették ezt a templomot. A saját szerény körülményeik közepette valami igazán nagyot és szépet akartak adni Istennek. Az ember az üdvtörténet kezdetétől szeretett volna viszonozni valamit Istennek az Ő ajándékaiból. Így kiszakított egy teret ebből a profán világból, és Istennek szentelte. De vajon kié a templom? Ha az evangéliumokat megvizsgáljuk, Jézus a jeruzsálemi templomról azt mondja, az Isten háza és az imádság háza. A templom elsősorban Istené, mert neki szenteltük, neki adtuk oda, de Isten az Ő nagylelkűségében mindig visszaadja az ajándékot. Bár Isten mindenütt jelen van, mégis érezzük, hogy az a hely, amit neki szentelünk, a vele való találkozásnak a különleges helye lesz. Ennek a templomnak megvan már a története, 75 évre tekinthet vissza, és ebben az időben nagyon sok kegyelemnek a forrásává vált. Azért, hogy jövője is legyen, kérjük Isten kegyelmét, és használjuk, látogassuk a szentmiséket, imádkozzunk, hogy ott különleges módon találkozzunk vele, és felismerjük saját élethivatásunkat!”

A szentmise végén Tatár Zoltán helyi plébános köszönte meg a püspök, a papság, a zarándokok és a helyi hívek jelenlétét, a Hildegárda-templom kórusának búcsúmisén való közreműködését, mindenkinek a segítséget. A kivonuláskor a püspök megáldotta a külsőleg felújított templomot és az ajtó mellett elhelyezett emléktáblát. A templomudvarról is kilépve a jelenlevők megtekintették a Németországba elszármazott hívek hagyományos táncát.