A jövőben a katonai orvoslás lesz az egyik legfontosabb fegyvernem. Az USA mintegy 7 ezer katonát veszített el összesen Afganisztánban és Irakban 18 év alatt, míg Ukrajna legalább kétszer ennyit – egy év alatt. Van olyan becslés is, amely szerint tízszer ennyit, de a pontos adatok titkosítottak.
Petro Nyikityin kijevi katonai traumatikus sebész szerint a munka felemésztő. „Csak operálok, operálok, és semmi mást... és nagyon sokat sírok”. A feleségét és a gyermekeit evakuálták, teljesen egyedül maradt, és minden percét a sebesültekre szánja. A gyakori sikertelenség frusztrációja emésztő. 

Erdőkben, sátrakban, kamionokban

A frontkatonai mentőosztagok közül több is erdőkben, sátrakban, elhagyott gyárépületekben vagy kamionokban működik, ezért bonyolultabb és igazán hatékony sebészetről szó sem lehet. Elviselhetetlen az időszorítás is, mert a mentősök csak hozzák, hordják a sebesülteket, akik közül sokan azonnali beavatkozásra szorulnak, ami viszont megoldhatatlan.
Ide vág, hogy rossz az ellátás a katonai mentősök terén is, akik gyakorlatilag a harci cselekmények közvetlen részesei, és rájuk hárul az azonnali életmentés feladata. Veszteségeik hatalmasak, és utánpótlásukat gyakran csak külföldi önkéntesekből, főként lengyelekből és litvánokból lehet biztosítani.

Azok az országok, ahol komolyan veszik az emberélet fontosságát és a katonákat nem csak a politikai siker beáldozható kellékének tekintik, egyre nagyobb figyelmet fordítanak a harctéri életmentésre és gyógyításra. 

Afganisztánban és Irakban az amerikai hadsereg – Vietnámhoz képest –, gyökeres fejlődésen ment át a katonai orvoslás terén. Mivel a halálesetek többsége röviddel a katonák kórházba érkezése előtt következik be, sorsdöntő lett a sebesült helikopteres evakuálása és ellátása az „arany órán” belül (a sebesülést követő 60 percben), amikor a túlélés esélye nagyobb.
Erre a célra speciális mentőalakulatokat hoztak létre, magas szintű felszereléssel és orvossal a fedélzeten. Ukrajnának viszont nincsenek ilyen kapacitásai.

Az amerikai sebesültek legfeljebb 2 százaléka halt a 2001 utáni hadműveletekben, ami sokkal jobb, mint a Vietnámban mért 7 százalék. Ukrajna esetében ezt az adatot már 10 százalék fölé teszik. A RUSI-kutatóintézet tanulmánya szerint az ukrán sebesültek közel fele maradandó sérüléseket szenved, jórészt végtagvesztést és pszichés traumákat. 
A sérültek legfeljebb fele számíthat teljes felépülésre, ami ugyanolyan rossz adat, mint a koreai háborúban mért számok. 

Az intézet becslése szerint orosz oldalon a Wagner-csoport veszteség-aránya magas (6/1), de még ennél is rosszabb az 1. páncélos gárdahadsereg mutatója (3/1). Utóbbinak oka az, hogy ha egy páncélost eltalálnak, akkor a személyzet esélye a túlélésre rendkívül alacsony. Emellett az orosz oldalon katonákat olykor súlyos repeszsebekkel és szívproblémákkal is visszaküldenek a frontvonalba.

Az Economist és Miitary katonai magazin által megkérdezett ukrán katonaorvosok nagyon sötét képet festenek arról, hogy mennyire tehetetlenek a sebesült katonák életének megmentésében. Létezik olyan állítás, hogy 12 súlyos sérültből csak négyet tudnak életben tartani, és legfeljebb kettőt rehabilitálni, vagyis visszaengedni a civil életbe vagy a frontra, de ezekről pontos statisztikát készíteni lehetetlen.

A korábbi háborúkban többnyire lőtt sebeket kellett kezelni. Vietnámban ezek tették ki a sebesülések 80 százalékát, az ukrajnai fronton viszont alig-alig kell golyókat kioperálni. Ennek oka az, hogy a közvetlen, szemtől-szembeni tűzharc ritka.

A katonákat érő csapások annyira komplexek és brutálisak (jórészt rakétatámadások), hogy a döntés gyakran az, hogy melyik szervet kell elsőként megmenteni, és melyiket kell a sorsára hagyni.

 Hírszerkesztő