Egy jog szerinti tulajdonát hosszas huzavona után visszakapott egyház iskolája a visszaállamosítás szélén. És az iskola nem az egyházé, az épület pedig a városé — vagy nem is létezik?

Egy idő óta különös hírek terjengenek Szatmárnémetiben. Arról, hogy a régi épületébe — pontosabban: a református egyház hosszas huzavona után visszakapott tulajdonába — visszaköltözött Református Gimnázium voltaképpen nem is egyházi iskola. Az iskolaépület egyik szárnya pedig a helybeli polgármesteri hivatal törvényes tulajdonát képezi, amelyet az bármikor egy másik közintézmény rendelkezésére bocsáthat. Egyelőre — merő méltányosságból és jóakaratból — csupán egy részét. Ám ha nem hajolnak meg az ötlet kiagyalóinak akarata előtt, vagy csupán úri szeszélyből, akár az egész épületből kilakoltathatják őket…

Szilágyi Éva igazgatónő eleinte szabadkozik, de végül részletesen feltárja a helyzetet.

2010 szeptemberében, amikor végre „hazajöhettek”, voltaképpen három iskola: a Zeneiskola, a Kölcsey Főgimnázium és a Református Gimnázium cserélt épületet. Az utóbbi akkor már rengeteg viszontagságot tudott a háta mögött.

Költözések kálváriája

A számukra először kiutalt Zárdaépületből a Zeneiskola (Aurel Popp Művészeti Líceum) helyére kerültek úgy, hogy annak egyik épületét kénytelenek voltak azokkal közösen használni. Azóta tudják, milyen nehéz egy ilyen profilú iskolával egy elméleti líceumnak együtt élni, milyen nehéz matematikát tanítani úgy, hogy a szomszéd teremben teljes hangerővel szól a zongora. Viszont az önkormányzat akkori vezetése úgy gondolta, belenyugszanak helyzetükbe és nem fogják tovább kérni az akkor a Kölcsey által használt épületet. Majd újabb költözések jöttek: ők a Kölcseybe, a Kölcsey a Zárdába, a zeneiskola pedig vissza oda, ahonnan három éve elindult. S mivel a Kölcsey nem fért el a Zárda épületében, negyede itt maradt, a jelenlegi vita tárgyát képező új épületszárnyban. Megkapták a tornatermet, ebédlőt, közösen használták az udvart — s dolgoztak, éltek békességben egy éven át. A következő évben a kölcseysek megkapták a volt Unió iskola a katolikus egyház tulajdonát képező épületét, így az általuk addig használt épületrész felszabadult. Ők befogadták három terembe az Esperesi Hivatalt és nekiláttak a megüresedett — amúgy a régi épület szerves részét képező — helyiségek rendbetételéhez.

Nagyratörő tervek

Közben az új törvény értelmében lehetőség nyílt arra, hogy vertikálisan építkezzenek. Felmerült egy olyan oktatási intézmény kialakításának esélye, amely az óvodától az egyetemig foglalkozhat növendékeivel, olyan, amilyen a katolikusoknak már volt. Gyűltek a kezdeményezést támogató aláírások, a szükséges akták, jóváhagyások pedig követték őket. Egyre közelebb kerültek régi álmuk, az I–IV. osztály beindításához. A miniszteri biztos kemény pénzekbe került jóváhagyása jóformán megvolt. Az új oktatási szint beindításához már csak néhány formaság volt hátra, többek közt annak bebizonyítása, hogy az új osztályok számára megfelelő körülményeket tudunk biztosítani. Mivel ezt javasolták, kértük és meg is kaptuk a polgármesteri hivatal jóváhagyását az üresen álló új épület használatára. Rendbe is tettek — önerőből és az egyház pénzéből — négy helyiséget, lett nyelvkatedránk, két osztályterem, WC, leválasztották fűtésüket a használaton kívüli termekéről, megjavították a beázó tetőt. Eszükbe sem jutott a lázas munka közben arra gyanakodni, hogy becsapták őket: a „kiutalást” csupán Ilyés Gyula és Kereskényi Gábor ellenjegyezte, a városi tanács jóváhagyása hiányzott róla.

Semmi nem érvényes!

Jöttek a választások és kiderült: az említett okirat nem tanácsi határozat eredménye, tehát érvénytelen, újat pedig egyszerűen nem kaptak. S egyszer csak beállítottak a zeneiskola illetékesei, úgymond, megnézni a termeket, ahová nemsokára költözni fognak. Senkit nem érdekelt, hogy még csak az első osztályt indították be, s további termekre a folytatáshoz mindenképpen szükség van, az sem, hogy akkor már a Partiumi Keresztény Egyetemmel is volt szerződésük a felsőoktatás bővítésére. Követelték a tornatermet, az ingatlanon való átjárás jogát. Az önkormányzat eleinte tárgyalásra késznek mutatkozott, hogy aztán egy — valódi? megjátszott? — sértődési jelenet után kilakoltatásukkal fenyegetőzzön.

Hogy miért volt szükség az egész kiutalási játékra, hogyha a református egyház ezt az ingatlant törvényesen visszakapta? Bár Marcela Papici alpolgármester határozottan tagad minden kilakoltatási szándékot, a régi elválaszthatatlan részét képező újabb épületszárnyra a város nevében jogot formál. Ugyanis az építők annak idején elmulasztották ezt a részt telekkönyveztetni, így szerinte az egyház vissza sem kaphatta a telkén levő, de hivatalosan nem létező helyiségeket. Így tehát — mivel nemrég láttak hozzá, hogy az ilyen szempontból joghézagba eső épületeket telekkönyveztessék — semmi akadályát nem látja, hogy a Református Gimnázium épületének vitatott részét az önkormányzat tulajdonaként kebeleztessék be, hiszen annak „leltárában szerepel”. Ami meg a másik iskola általuk engedélyezett térfoglalását illeti, az alpolgármester magyarázata még egyszerűbb. Mindkét iskola fenntartási és működtetési költségeit az önkormányzat fizeti. Tehát megengedhetetlennek tartja, hogy közköltségen üres termeket tartsanak fenn.

Akkor most mi is van? A szatmáriak addig festették az ördögöt a falra, amíg kezd megjelenni egy második Székely Mikó Gimnázium–ügy? S ha igen, mi lesz az erősebb: Románia jogállam–volta, vagy egyes, egyre határozottabban körvonalazódó politikai erők nyomása? S ugyan, mi egyéb védhetne meg olyan törékeny igazságokat, mint egy református, magyar iskoláé…

Báthory Éva