Simonfy József a halk szavú ember, de a sors ellen lázadó költő, aki ÉN–költészetében egyéni stílust teremtett. Versei több kötetben jelentek meg, de nagyon sok verse vár még kiadásra. A Magyar Költészet Napja alkalmából vele beszélgettünk.

Azok, akik a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban megfordulnak, elkerülhetetlen, hogy ne találkozzanak Simonfy Józseffel, ugyanis évek óta ő az iskola egyik portása, azt viszont nem biztos, hogy sokan tudják: több kötetes költő, akinek versei évtizedek óta rangos irodalmi lapokban jelennek meg. Hogy mit keres mégis a portaszobában, azt lehet találgatni, de legjobb, ha kimondjuk: ennyire becsülnek ma egy költőt. Előre megbeszéltük, hogy a Magyar Költészet Napja alkalmából ebben az évben vele beszélgetek. A portaszobában ültünk asztalhoz, ahol eléggé gyakran ránk nyitottak, hiszen a portás az, aki mindent tud, akitől mindent kérdeznek, aki tudja, hogy kit, hol lehet megtalálni.

— 1952–ben születtem, Zilahon — kezdi bemutatkozását Simonfy —, ott érettségiztem az Ady Endre Líceumban. Magyar szakra akartam jelentkezni a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre, de abban az évben csak magyar szak nem indult, én pedig más szaktantárggyal párosítva nem felvételiztem. Öt évig dolgoztam egy könyvraktárban, majd elvégeztem Bukarestben egy tanfolyamot a rézhuzalgyárban, ahol közel hat évet dolgoztam.

A portaasztalról sohasem hiányoznak a könyvek. Amikor akad néhány szabad perce, azt olvasással tölti, a versírás egy más közegben történik, de erről is kérdeztem.

— Úgy lettem költő, hogy észre se vettem — jegyezte meg mosolyogva. — Tizenkét éves voltam, amikor kaptam egy gitárt. Abban az időben a legtöbb fiú álma az volt, hogy zenész legyen. Mindenki akarta utánozni az Illés–együttest, az Omegát és másokat. Amikor kiderült, hogy botfülű vagyok, úgy döntöttem, hogy dalszövegíró leszek. Amikor a szövegeimet megnézték hozzáértő emberek, megállapították, hogy azok nem dalszövegek, hanem versek, nem is akármilyen versek, hanem modern, szürrealista versek, amelyeket nem lehet megzenésíteni, de ha lehetne is, nem lennének sikeresek a fiatalok körében, mert túl mély és elvont gondolatokat hordoznak.

Abban az időben egy vidéki kisvárosban élő fiatal számára nem volt könnyű a bemutatkozás, nem voltak közelében olyan személyek, akik felfigyelhettek a tehetségére, bátorítani tudták és eljuttatták verseit olyan lapokhoz, amelyek leközölték azokat. Ha eljutottak a versek, akkor sem volt garantált a megjelenés, mert kevés volt a verseket közlő lap és élt a szokás, hogy beszóltak, kinek, melyik versét kell közölni.

— Egy alkalommal Zilahon járt Hervay Gizella, aki miután elolvasta a verseim, kért néhányat, hogy közölje az Ifjúmunkásba — emlékszik vissza Simonfy. — Tulajdonképpen ő volt az én felfedezőm. Később közöltem a Jóbarátban, az Igaz Szóban és az Utunkban is. Székely János volt az Igaz Szó versrovatának a vezetője, amit ő közölt, az garantáltan minőség volt. Lapokban itt–ott lehetett közölni egy–egy verset, a kötet kiadása viszont nem volt könnyű. Húszéves voltam, amikor leadtam a Kriterion könyvkiadónál az első, Egy utazás képei című verseskötetem, ami húsz év múlva, 1992–ben jelent meg, átdolgozva, Hold és nap címmel. Utána több kötetem is megjelent: Vagonéjszakák (2000), Égdarab (2002), A bánat könnye (2004), A holdkóros halak (2006), Hogy nézek ki? (2007) és a Kővel vetett tárgy (2008). Az első a Kriterionnál, a többi a Mentornál. A mélység visszahúz című kötetem a Kriterionnál van, de pénzhiány miatt várakozás alatt van a megjelentetése.

Simonfy József egyéni, sajátos stílusban írja verseit. Sok bennük a fájdalom, a melankólia, amit gyakran természeti képekkel fejez ki. „Csak azt tudom írni, ami körmömre ég — jegyezte meg határozottan. — Mivel minden vers magányos, minden vers keresi a társát, vagyis az olvasóit. Azt írom meg, ami megérint. Lehet az, akár egy hulló falevél is, vagy egy darab kő.” Megrendelésre nem tud verset írni, bár nem tagadja, hogy amikor erre kényszerítették írt egyet–kettőt, de azokat nem nevezi versnek, nem sorolja a versek közé.

1977–ben, a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóirat, a mai Látó elődje megszervezte az Igaz Szó találkozót, amelyre az akkori fiatal írókat, költőket hívták meg, jelen volt Simonfy is. A cél az volt, hogy Székely János és Gálfalvi György irányításával az ország más–más részén élő írók–költők ismerkedjenek, beszéljék meg közös problémáikat, egyéni sikereiket, olvassák fel és beszéljék meg írásaikat.

— Jelentős dolgokról nem beszélhettünk — hangsúlyozza Simonfy —, mert ahol két–három ember megállt, azonnal odaszegődött egy negyedik, aki megfigyelte és lehallgatta a beszélgetéseinket. Én többek között megemlítettem, hogy Zilahon nincs irodalmi kör. Amikor hazamentem, néhány nap múlva felkeresett a szeku egyik embere és megkérdezte, hogy mit beszéltem én a találkozón. Beidézett a szekuritátéra, ahol azzal bíztak meg, hogy alapítsam meg az irodalmi kört. Összegyűjtöttem néhány embert és Fejér Lászlóval, az Előre akkori tudósítójával megalakítottuk a zilahi Kiss Károly Irodalmi Kört, ami ma is működik. Ebbe az irodalmi körbe az elején eljárt Nagyváradról Gittai István, később húsz állandó tagja lett, no meg egy–két beépített megfigyelő.

Simonfy József számára mindig a verseskötet megjelenése a fontos, mert abban tudja az olvasó megérteni a költő érzéseit és gondolatait. 1990–ig nem volt pénzhiány, csak a tartalom számított. Ha valaki olyan verseket írt, ami tetszett a cenzúrának, hamar megjelent a kötet. A mély érzésektől és gondolatoktól távol tartották magukat a kiadók. Nagyon sok vers úgy került be a megjelent kötetekbe, hogy a költő rájuk sem ismert.

— Az a fajta ÉN–költészet, amit én művelek, nem volt népszerű az akkori hatalom körében — hangsúlyozza a költő. — Ha most elemezzük annak a korszaknak a kiadványait, megállapíthatjuk, hogy a Forrás–sorozatban nem sok igazi érték jelent meg. Hervay Gizella például megtagadta első kötetét, Farkas Árpád és Király László sem dicsekszik első kötetével. Ma már tudjuk, hogy a könyvkiadást nem kell elsietni. Nagyon sok költő az első verseskötetében lévő verseit nem teszi be a válogatott verseit tartalmazó kötetébe. A fiatal költő szereti megmutatni magát, de később átértékeli az egészet.

1990–ben úgy tűnt, hogy adottak a lehetőségek a könyvkiadáshoz. Ezentúl már nem a tartalom a lényeg, hanem az, hogy legyen pénz a könyvkiadásra, és az olvasónak legyen pénze megvásárolni a könyvet. Azelőtt egy könyv ára 2–10 lej között mozgott, ma már egy könyv ára 30 lejnél kezdődik. Sokan csak azért vásárolnak könyvet, mert az jól mutat a könyvespolcon. A könyv nem kellene piaci termék legyen. Ettől függetlenül Simonffy szerint nem csökkent a versolvasók száma.

— A költőknek ma is vannak üzeneteik. Alig van olyan rendezvény, ahol ne hangozna el legalább egy vers. A gond az, hogy a politika rátelepedett az irodalomra is. A versolvasásnak is megvannak a modern módszerei. A Facebook–on vannak olyan csoportok, ahol több százan küldenek egymásnak verseket. Nagyon sok ismert költő is felteszi verseit a Facebookra, mert ott biztos, hogy sokan elolvassák. A ma íródott vers olyan kell legyen, hogy felkeltse az olvasó figyelmét, a vers meg kell szólítsa az olvasót, az olvasónak kell éreznie, hogy az a vers neki szól.

Elek György