Nem zümmögnek: nyargalnak a varrógépek a Borókagyökér műhelyében, ahol egész héten bujkák készültek a Mester – inas képzés keretében, illetve mivel a 86 éves, mérai Varga Erzsébet, Erzsike néni — nem mellesleg a Népművészet Mestere — szívesen ráállt arra is: gyakorlott viseletkészítőknek is átadta tudását ezekben a napokban.

Teszi ezt annál is inkább, mivel korábbi találkozásainkkor többször szóba került: otthon, azaz Kalotaszegen nem nagyon van kinek továbbadni a bujkakészítés mesterségét s annak csínját–bínját. Pedig ha valaki, ő igazán ismeri a fogásokat — hosszú évtizedek tapasztalata, a keze alól kikerült megszámlálhatatlan „bújj belé”-kiskabát s bujkalajbi, amelyek a világ legkülönbözőbb szegleteibe kerültek el. 

Merthogy Erzsike néni nem először jött Szatmárnémetibe, hogy megtanítsa a nyargalásos technikát (amelyet egyébként csak errefelé neveznek így, ők tüdzelésnek hívják), a tulipántok, georginák, a címer hímzését. És olyan jól mutatta meg, hogy a három évvel ezelőtti Vándorlegény Országos Gyermek és Ifjúsági Népi Kézműves Kiállításon Garda Gréta kalotaszegi bujkája első helyezést kapott. 

Ez alkalommal is Gréta az „inas”, aki most meglett (40 – 50 éves) férfi számára készíti az életkornak megfelelő zölddel hímzett bujkát a XVI. Vándorlegényre, amelyet idén a Borókagyökér Egyesület szervez. 

A száraz meghatározás szerint a bujka rövid derekú, hosszú ujjú, nyakig gombolt, laza, béleletlen vagy béléses posztó férfi/női kabát — de persze a bujka ennél sokkal több, hiszen az elsősorban kalotaszegi népviselet alapdarabjának varázsa van, csodálatos hímzésvilágával és díszítéseivel mindenhol kitűnik, és nem csak népviseletként lehet hordani. 

Természetesen a mintavilág jelzésrendszer is (afféle korabeli GPS), magyarázta Erzsike néni: Bogártelkén több tulipánt díszíti, a hátát pedig koszorú — „úgy mondjuk: cifrább” —, Vistában sok madár van rajta, Bánffyhunyad környékén és Mérában több georginával készül, hátán a magyar címerrel. 

A címerrel, amelynek nagyon sokáig csak a körvonalát lehetett kivarrni és csak a „beavatottak”, azaz a magyarok tudták, mi is az pontosan. Aztán már belekerülhettek a sávok, tetejére a korona, s lett így a bujka díszítőelemei közül az, amelyet a legnehezebb kivarrni — vallja Erzsike néni, s egyetért vele a gyakorlott viseletkészítő is, aki adott pillanatban „elvesztette a fonalat”. 

Amit persze később megtalált, Erzsike néni pedig a maga ízes beszédével — amelyet élvezettel lehetne hallgatni napokig —  magyaráz, irányít, néha korhol, ami nem jól van azt pardon nélkül visszabontatja, de közben vigasztalóan mondja: „Hadd el, nekem sem sikerül mindig”.


Szabó Kinga Mária