Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere, az RMDSZ nagykárolyi szervezetének elnöke életéről, családjáról, az egyházról, a vállalkozásról nyilatkozva beszélt a magyarság megmaradásának esélyeiről a román társadalomban és a politikai életben.

— Ön szilveszter éjszakáján született. Milyen érzés akkor ünnepelni a születésnapot, amikor mindenki vidám, mindenki mulat?

— Már a születésem sem volt egyszerű, ugyanis hármas ikrek voltunk: az egyik testvérem halva született, a másik szülés után halt meg, én jöttem harmadikként a világra hét hónapra, a bába azt mondta én sem fogok sokáig élni, ennek ellenére szépen kifejlődtem, és itt vagyok. Felsőszilágyon születtem, apámat odahelyezték ki a Phoenixtől. Három hónapos koromban Patóházára költöztünk, ugyanis apai nagyapám patóházi volt, apám ott bérelt kovácsműhelyt. A másik nagyapám berendi, az egyik nagyanyám patóházi, a másik szamosgörbedi volt. Amikor jött a kollektivizálás, Berendre költöztünk, ott éltem kétéves koromtól, az első négy osztályt is a berendi iskolában jártam, ötödikbe már Szatmárudvariba kellett menjek, ahol nem volt csak román tagozat. Két lehetőség maradt számomra: ingázok Szatmárnémetibe vagy tanulok románul. Az ingázás nem lett volna könnyű, hiszen akkor még nem jártak autóbuszok. Én nem ismertem összesen húsz román szót, nem volt kitől tanuljak, mert Berenden a románok is magyarul beszéltek. Később sikerült felzárkózni a többihez. Az 1970-es árvíz után, mint mindenki a környékbeli falvakból, mi is Szatmárudvariba költöztünk. A mi házunk megmaradt, de lebontották, mert a helyén haladt el az új töltés. Én tizennégy éves voltam akkor, már fel tudtam fogni, hogy milyen traumás helyzet volt akkor, amikor a berendieket, a kakkiakat és a szentmártoniakat arra kényszerítették, hogy költözzenek Szatmárudvariba. Középiskolámat a szatmárnémeti Faipari Líceumban végeztem, majd 1988-ban befejeztem Brassóban a Faipari Egyetemet. Három hónapot dolgoztam Szilágycsehben, onnan sikerült eljönni a szatmárnémeti IPL-be, 1988-tól vagyok nagykárolyi, ugyanis akkor kerültem a Mobi Crasna bútorgyárhoz.

— Melyik települést tekinti igazi otthonának?

— Én úgy érzem, hogy most már nagykárolyi vagyok. Régebben berendinek tartottam magam, Szatmárudvariban hosszabb időt töltöttem, de Berend valahogy közelebb áll hozzám, onnan több kedves emlék maradt meg bennem. Anyám, sajnos már huszonnyolc éve meghalt, apám néhány hónapja, de ma is sokat gondolok rájuk. Most a családban is egy új generáció kezd megjelenni, nagy örömünkre december 18-án megszületett első unokám, Dominik, aki teljesen megváltoztatta a család életét.

A vállalkozó

— A rendszerváltás után ön a saját szakmájában indított el egy családi vállalkozást. Mit jelent ma vállalkozni?

— Hogy őszinte legyek, egy hibát követtem el, amikor 1992. december 31-én otthagytam a bútorgyárat. Utána jött a privatizáció, melyben ha részt vettem volna, könnyebb lett volna az indulás. Mint magánvállalkozó sokat kínlódtam, sok mindenen átmentem, sokszor ráment majdnem a házam is, de voltak kisebb-nagyobb sikereim is. Ma már azt mondom, hogy aki vállalkozik, az bátor ember kell hogy legyen, de kevésnek sikerül. Most a gyerekeim vezetik a családi vállalkozást, székeket gyártunk. Nem irigylem őket, mert reggeltől estig dolgoznak és van amikor van haszon, van amikor nincs.

— Milyen kell legyen egy jó vállalkozó?

— Sokoldalú. Egy amerikai megkérdezte: mi a különbség egy jó és egy nagyon jó menedzser közt? Azt a választ kapta: néhány millió dollár. Van egy régi mondás, mely szerint nem kell pék legyél ahhoz, hogy kenyeret süssél, de kell tudjad, hogyan sütik a kenyeret. Semmit sem lehet úgy csinálni, hogy ne ismerd annak a menetét. Egy vállalkozó mindig kell tudja, hogy milyen irányba tart. És ami nagyon lényeges: kell tudni tartani a kapcsolatokat, kell tudni kommunikálni, kell tudni bánni az emberekkel. Egy szűkebb családban is csak akkor működnek jól a dolgok, ha folyamatos a párbeszéd.

A politika irányában

— Mikor és hogyan cseppent be a politikába?

— 1996-ban volt egy olyan elképzelésem, hogy elkezdek politizálni, de nem pártban, hanem létrehozunk egy tömörülést, melyben olyan célokért küzdünk, amelyek a tömörülés tagjainak és szimpatizánsainak az érdeke volt. Nagyváradon volt bejegyezve, Görögországban még mindig létezik az Új Demokrácia Pártja, amelyet Nagykárolyban is megalakítottunk. Minket nem érdekelt a párt, csak amiatt hoztuk létre, hogy tudjunk indulni a helyhatósági választásokon. Közénk álltak magyarok, románok, svábok és mások. Ennek a pártnak a színeiben lettem polgármester, igaz, hogy a huszonegy tanácsosból csak öt tanácsos lett a mienk, de akkor az RMDSZ—NDF-nek is csak nyolc volt. Ekkor sikerült Nagykárolyban először — remélem utoljára — megverni az RMDSZ-t. Ekkor volt egy szakadás az RMDSZ-en belül, mert jött egy új csapat, akik nem akarták Poósz Barnát indítani polgármesterjelöltnek, Reszler Jánost indították. Már akkor is bebizonyosodott, hogy az RMDSZ, ha rossz döntést hoz, meg lehet verni. Én most is azt mondom, nem lehetünk megelégedve azzal, amit most elértünk, főleg a parlamenti választásokon. Mi, ha januárban nem ülünk le, hogy megbeszéljük a dolgainkat, levonjuk a következtetéseket és megbeszéljük, hogyan tovább, akkor én most leírom, hogy négy év múlva nem jutunk be a parlamentbe. El kell gondolkozni, mi az oka annak, hogy ilyen kevesen mentek el szavazni. Nem lehetünk nyugodtak. 1996-ban egy olyan csapatot hoztunk össze, melynek számára fontos volt a lokálpatriotizmus. Reszlert azért tudtam legyőzni, mert az emberek jobban elhitték, hitelesebbnek tartották azt, amit én mondtam.

Az RMDSZ-ben

— Hogyan került kapcsolatba az RMDSZ-szel olyan szinten, hogy ma már a nagykárolyi szervezet elnöke?

— Szabó István és Riedl Rudolf biztatására, vagy inkább lökdösésére léptem be az RMDSZ-be. Abban az időszakban olyan volt a törvény, hogy a költségvetést a megyei tanács osztotta le és nem jutottak pénzhez azok az önkormányzatok, amelyek polgármesterei nem voltak valamelyik kormánypártnak a tagjai. Ma már nem így van. A községek kapnak pénzt, a megyék kevésbé. Nagykárolynak az évi költségvetése tízmillió euró (negyvenmillió lej), a megyei tanácstól ebből kétszázezer lejt kap. Most sokkal több lehetőség van, a munka is több, de a polgármester felelőssége is nagyobb.

— Az RMDSZ-ben ön az a személy, aki bárkivel szembemegy az igazáért, voltak vitái Markó Bélával is. Hogyan fogadják párttársai az ilyen megnyilvánulásokat?

— 2000-ben én nem az RMDSZ-szel mentem szembe, hanem azokkal a dolgokkal, amik akkor történtek. Én akkor tagja voltam a Királyhágómelléki Református Egyházkerület igazgatótanácsának, sokat találkoztam Tőkés László akkori püspökkel, akit most is tisztelek és becsülök, akkor megértettem, hogy mi az, amit ő akar, de miután megismertem a Szász Jenő által vezetett Magyar Polgári Párt programját, rájöttem, hogy semmi különbség nincs az RMDSZ és az MPP programja között, csak más arcuk van, de ugyanazokat a célokat kergetik. Ekkor jöttem rá arra, hogy egy vagy több új magyar párt létrehozása nem megoldás a magyarság helyzetének a jobbítására. Nekünk kell megérteni azt, hogy a magyarság azt várja el tőlünk, hogy érvényesüljön a másként gondolkodás elve, legyenek platformok. A Szövetségi Küldöttek Tanácsa (SZKT) nem működik. Néha összegyűlünk, de igyekszünk gyorsan hazamenni. Nincsenek olyan viták, amelyekre szükség van ahhoz, hogy egy politikai szervezet jól működjön.

Érvelés

— Nincs ki érveljen, vagy nincs lehetőség érvelni?

— Én azt mondom, hogy nincs ki érveljen. Kihaltak vagy visszavonultak a politikából azok az emberek, akik ügyrendi kérdésekben felszólaltak és elmondták a véleményüket. Most mindenki meghúzódik, hallgat, és emeli a kezét akkor is, ha nem ért egyet. Ma már Frunda az, aki elmondja a véleményét — a legutóbbi SZKT-n is jól beszélt —, de mindig magára marad. Nem mindig kedvelik azt az embert, aki kimondja a véleményét akkor is, ha igaza van, akkor is, ha nincs. Pedig a vélemények építő jellegűek lehetnek, ezért kellene mindenkit meghallgatni. Frunda kezdettől fogva mindig ugyanazon a vonalon halad, nem változtatja meg soha a véleményét. Legutóbb a vészjóslásáért nem kedvelték, pedig oda kellene figyelni a vészjóslókra is, mert megtörténhet, hogy igazuk lesz. A nem várt vagy nem kívánt dolgok nem azért következnek be, mert Frunda vagy bárki megjósolta, hanem azért, mert nem próbáltuk megelőzni. Az ilyen embereket nem kellene háttérbe szorítani, hanem elgondolkozni a véleményükön. Olyan emberekkel beszéltem, mint nagybátyám, aki most először nem ment el szavazni. Faggattam, hogy miért? Próbált ilyen-olyan magyarázatot adni, végül azt mondta, hogy a politikusok állandóan veszekednek, én ebben nem segítem őket. Sok ilyen ember van. A másik kérdés, amire választ kellene keresni: mi az oka annak, hogy nagyon sok magyar szavaz román pártokra?

Hobbi, reprezentálás

— Mi a hobbija, mivel tölti szabad idejét?

— Ha van szabad időm, megpróbálok menekülni az emberek elől. Ilyenkor történelmi témájú könyveket olvasok, olvasom az újságokat és a televízióban nézem a hírműsorokat, szeretek tisztában lenni a társadalmi és a politikai helyzettel. Nagyon szeretek főzni és természetesen enni. A bográcsosoknál kezdtem, majd vásároltam szakácskönyveket, később már saját ízlésem szerint kezdtem kombinálni az alapanyagokat és az ételeket. Főként a húsból készült ételeket szeretem készíteni, de leveseket is főzök, kedvencem a paradicsomleves.

— Polgármesterként gyakran jelen kell lennie fogadásokon és nyilvános rendezvényeken, ezeket mennyire kedveli?

— Társaságban akkor érzem jól magam, ha oda pihenten megyek. Nem szeretem azokat az embereket, akik fárasztó módon próbálnak viselkedni, mert ezek mindenki számára feszült helyzetet teremtenek. Nem esznek, nem isznak, mert játsszák az elitet, holott az egyáltalán nem áll jól nekik, sőt elrontják a mások napját is. Bosszantóan zavar, amikor szorít a nyakkendő. Nekem az a véleményem, ha valaki megszervez egy fogadást, azért hívja oda a vendégeket, hogy azok jólérezzék magukat, ne késsel és villával akarják legyőzni az olajbogyót, hanem fogják meg könnyedén kézzel és tegyék a szájukba. Én szeretek mulatni, nagyon sok magyar népdalt ismerek, de ritkán adódik lehetőség arra, hogy dalra fakadjak.

— A polgármestert meghívják a megyében élő nemzetiségek és vallási felekezetek rendezvényeire is. Ilyen helyeken könnyű beilleszkedni?

— Engem nem érdekel az, hogy ki milyen nemzetiségű vagy vallású. Életemben a legnagyobb tapsot akkor kaptam, amikor Nagybányán körülbelül ezer ember előtt átadtam a volt ortodox püspöknek Nagykároly díszpolgári címét. Jó kapcsolatban vagyok minden vallási felekezet vezetőjével, a református egyháznál pedig főgondnok vagyok. A feleségem román asszony, de ott van minden RMDSZ-rendezvényen és jól érzi magát.

Vegyes házasság

— Sokan azt állítják, hogy a vegyes házasságok a nemzet pusztulásához vezetnek. Mi erről a véleménye önnek, aki vegyes házasságban él?

— Ilyet csak a soviniszták mondanak. Nem titkolom, egy kicsit én is soviniszta vagyok. Harminc év alatt feleségemmel soha nem vitatkoztunk azon, hogy ki a magyar és ki a román. A fiam és a lányom magyar református, magyaroknak vallják magukat, ez a feleségemet nem zavarja, sőt, gyakran jön velem a református templomba. Egy másik dolog az, hogy én a feleségemet soha nem akartam elmagyarosítani. Az én gyerekeim egyformán tisztelik a magyarokat és a románokat. Érdekes, hogy a vegyes házasság kérdése csak a magyar-román összefüggésben vetődik fel. Ha feleségül veszek egy angolt vagy egy franciát, nem téma. Próbáljuk már helyén kezelni a dolgokat és ne csak egy irányba nézzünk! Mi van abban, ha én feleségül vettem egy román asszonyt, aki felnevelt nekem két magyar református gyereket?

Az egyházban

— Ön tisztségeket vállalt és vállal az egyházban, tevékenysége pedig hozzájárult a Nagykároly-Belváros Egyházközség fejlődéséhez.

— 2000-ben lettem presbiter és főgondnok. Elismerem, hogy addig nem voltam templomjáró ember. Utána megerősödött a hitem és olyan dolgokról is beszélhetek, hogy az én segítségemmel egy 268 ezer eurós pályázatot nyert az egyházközség, amiből felújították az imatermet és létrehoztunk egy szociális központot. Nagyon jó érzés számomra a templomba menni, jó az együttműködés Tukacs József lelkipásztorral és a presbiterekkel. Fontos az, hogy a lelkipásztor, a főgondnok és a presbitérium egy csapat legyen.

— A református egyházon belül is vannak viták, nézeteltérések, amelyek nem válnak az egyház javára. Ön miben látja a megoldást?

— Amikor igazgatótanácsi tag voltam, megpróbáltam hangot adni a véleményemnek, de nem sokat értem el vele. A kiutat abban látom, hogy ki kell beszélni a dolgokat. Nem kipellengérezni, hanem beszélni a létező problémákról, és azokat nem a szőnyeg alá seperni.

Remények

— Mit vár a következő évtől?

— Most az a véleményem, hogy ne vegyünk részt ebben a kormányban. Ez a mézes élet nem fog sokáig tartani. A következő évek gazdaságilag is nehezek lesznek, a kormánynak nem lesz pénze. Nem lesz fizetés- és nyugdíjemelés, hanem újabb megszorításokra számíthatunk. Az is eredménynek fog számítani, ha be tudjuk fejezni az elkezdett EU-s projekteket. A magánéletemben számomra a boldog új évet az unokám jelenti, aki megvilágította a család életét, én pedig teljesen el vagyok ragadtatva. Mindenkinek azt kívánom, hogy olyan örömben legyen része, ami az enyémhez hasonló boldogságot okoz.

Elek György