Fodor Lajos református lelkipásztor egy megpróbáltatásokkal teli életút és lelkipásztori pálya végén úgy vonul nyugdíjba, hogy tovább is hirdetni szeretné Isten igéjét, végezni a lelkész feladatát. Ebből az alkalomból életéről és munkájáról beszélgettünk.

— Egy megpróbáltatásokkal teli életút áll ön mögött, hogyan tekint vissza ezekre az évtizedekre?

— 1950-ben születtem az Arad megyei Köröskisjenőn, szüleim Feketegyarmaton, ebben a határ menti színtiszta kis magyar faluban éltek. Korán elveszítettem édesanyámat, mindössze ötéves voltam, édesapám özvegyen maradt, de élt apai ágon a nagymamám, éltek anyai ágon a nagyszüleim, az ő segítségükkel nőttem fel egyszerű gazdálkodó felmenőim leszármazottjaként. Később édesapám megnősült, van egy mostohaöcsém, aki családjával és mostohaanyámmal szülőfalumban él. Elemi iskoláimat helyben végeztem, Nagyváradon érettségiztem. Középiskolás koromban megszerettem az irodalmat, ez is hozzájárult ahhoz, hogy a lelkészi pályát válasszam. (Igaz, magyar szakos tanár szerettem volna lenni, de nem jutottam be a Babeş-Bolyai egyetemre, s ősszel felvettek a teológiára.) 1973-ban államvizsgáztam a Kolozsvári Teológiai Intézet végzőseként , egész nyáron vártam a kinevezésemet, amelyet ősszel kaptam meg, így kerültem Szatmárra, a Láncos-templomba segédlelkésznek, néhai Telegdy József, későbbi esperes lett a principálisom. Azelőtt soha nem jártam ezen a vidéken, minden új volt, különösen maga a város, de lekötött a szolgálat, mert hiába voltunk hárman (néhai Major András volt sárközújlaki lelkésszel együtt), a két templomban tartott istentiszteletek (akkor még a Kültelki-templom is a Láncoshoz tartozott) és a sok temetés adott elég munkát. Beosztás szerint szolgáltunk, de a lelkészi hivatalban is minden délelőtt és délután irodai szolgálatot kellett teljesíteni. Segédlelkészi éveim idején ismerkedtem meg néhai feleségemmel, Dobos Arankával, aki tisztviselőként dolgozott az 1-es számú postahivatalban, 1974 októberében léptünk frigyre. Fiatal házasként „megédesedett” az én életem is.

— A Ceauşescu-rendszer az ön életére is rányomta a bélyegét, önnek is lehetősége volt belülről meglátni a szekuritáté kihallgató-szobáját. Mivel vádolták?

— 1975 nyarán megbélyegzett lettem Szatmárnémetiben, mivel úgymond gyanús tevékenységet kezdtem el folytatni. Annyi történt, hogy az Arad megyei Nagyzerindről felkeresett két tanár ismerősöm, akik útbaigazítást kértek tőlem az akkoriban szerveződő nagyzerindi képtár kapcsán. Ismert hazai képzőművészek önként ajánlottak fel egy vagy több festményt ennek a képtárnak, amelyet egyszerűen kiállítottak és féltve őriztek a kultúrotthon egyik szobájában. Szatmári művészeket is be akartak kapcsolni ebbe a tevékenységbe. Természetes, hogy régi ismerőseimnek szállást adtam, természetes, hogy elkalauzoltam őket Szatmári Ágneshez és Erdős Pálhoz, de csak ennyi kellett, be is kísértek bennünket az akkori szekura. Egy fél napot töltöttem a titkosszolgálat pincéjében, ahol alaposan kikérdeztek és leíratták velem, hogy kicsoda ez a két ember, miért jöttek, mit akarnak. Szeptember 1-jétől Papp László akkori püspök el is helyezett Szilágykövesdre. Amikor kihallgatást kértem tőle, annyit mondott: „Olyan helyre mész, ahol még a mezőn is villany ég.” Dehogy égett a villany a mezőn, a falut annak idején Sarmaság és Bogdánd irányából is gyalog lehetett megközelíteni. Szilágykövesd egy maroknyi gyülekezet a többségében románok lakta településen. A fiatalabbak az akkori sarmasági szénbányában dolgoztak, de sokan elvándoroltak Szatmárnémetibe vagy Aradra. Kicsi temploma fenn van a dombon, legalább száz métert kell felfelé menni. Messzire ellátszik fehér falával és piros cserepes tetőzetével. A hívek kedves, istenfélő emberek, szeretnek templomba járni. Sajnos, feleségem a közelben nem kapott munkahelyet, ezért kétlaki életet voltunk kénytelenek élni. A hét elején Szatmáron tartózkodtam, hétvégeken pedig a gyülekezetben. Közben feleségem várandós lett, tenni kellett valamit. Havonta kerestem fel Orosz Árpád akkori esperes urat, kértem a segítségét, hogy Szatmár közelében kapjak új gyülekezetet. 1966-ban meghívott a Sándorhomoki Egyházközség Presbitériuma. Itt szolgáltam tizenöt éven keresztül, immár családosként, István fiunk két hónapos volt, amikor kiköltöztünk a gyülekezetbe. Megértem azt, hogy azt a nemzedéket konfirmálhattam, amelyet megkereszteltem első szolgálati évemben.

— Ebben a korszakban a lelkipásztori hivatást sem lehetett nyugodt körülmények között gyakorolni?

— A kommunista rendszerben a lelkipásztori élet nem volt rózsás. Nagyon oda kellett figyelni, hogy mit mondunk, tudtuk, hogy állandó megfigyelés alatt vagyunk. Presbiteri gyűlést csak a helybeli párttitkár jóváhagyásával lehetett tartani, vallásórákat szombaton délután két órától vasárnap délutánig. Presbiter párttag nem lehetett. A lelkipásztori gyűléseken, értekezleteken az esperes vagy a püspök mellett jelen volt a megyei vallásügyis „elvtárs”. Felszólalásainkat előre írásban kellett benyújtani. Minden augusztus 1. vasárnapján ún. béke-prédikációt kellett mondani, amelyről jelentést is kellett küldeni az illetékes esperesnek. Spórolni kellett a villanyárammal, mind a parókián, mind a templomban, azzal a kevéssel is, amelyet biztosított az akkori hatalom. Erről is jelentést kellett írni negyedévenként, kommunista módszerrel: minden negyedévben kevesebb kW-ot kellett jelenteni. Ha nem tudtak a lelkipásztoron ütni, rászálltak az állami alkalmazásban lévő papnékra. Őket kényszerítették az évenkénti disznószerződés megkötésére. Szegény feleségem sokat panaszkodott ezért, aki a szomszédos lázári postahivatalba ingázott. Erőm és tehetségem szerint a lelkipásztori szolgálat mellett kertészkedésbe kezdtem, amely hozott egy kevés pluszjövedelmet is.

— Hogyan élte meg a rendszerváltást?

— A rendszerváltást két gyülekezet között éltem meg, ugyanis beszolgáltam az időnként megüresedett Mikolába. Halmiba 1991 húsvétjára kerültem, egy olyan gyülekezetbe, amelynek előttem két lelkipásztora települt át Magyarországra. Emlékszem, az egyik presbiter akkor meg is kérdezte tőlem: „Tiszteletes úr, meddig szándékszik nálunk maradni?” Azóta itt szolgálok, ahol felnőtté vált kisebbik fiam, Lajos is. Sajnos, itt veszítettem el feleségemet és nagyobbik fiamat, Istvánt. Úgy érzem, az itt eltöltött majdnem negyed évszázad után hagyok magam után valamit. Bizonyára többet is tehettem volna, majd ezt Isten eldönti.

— Elérkezett az ideje a nyugdíjba vonulásnak. Hogyan tervezi a nyugdíjas éveit?

— A lelkipásztor életében a nyugdíjba menés egészen más, mint mások esetében. Egy olyan közösséget hagy maga után, amely a szívéhez nőtt örömeivel, gyászaival, szeretetével vagy meg nem értésével, makacsságával. Bennem is megindult nemcsak a visszaszámlálás, de a magamba tekintés is. Megismertem egy új vidéket, a régi Ugocsának itt maradt csücskét, amelyet nem vehet el tőlem senki.

— Egy olyan világban élünk, amikor az emberek nagy része keveset ad a lélekre, a fő hangsúlyt az anyagi javak megszerzésére fordítja. Mit tehet a lelkipásztor az egyensúly megteremtéséért?

— Az egyházi életen is érződik a szekularizáció. Igaz, amit Jézus mondott a hegyi beszédben, hogy „nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem azt, hogy őrizd meg őket a gonosztól”. Legyen akármilyen is a világ, a keresztyén embernek tudnia kell lelkére vigyázni. Vidéke válogatja, hogyan tartják meg a vasárnapokat és az ünnepnapokat. Emlékszem, Sándorhomokon az egyik atyámfia húsvét másodnapján indult a mezőre szántani. Aki látta, nagyon megbotránkozott, nem hagyta szó nélkül senki, pedig a kommunizmus időszakában történt. Halmiról elmondható, hogy a templomos ember, akár református, római katolikus vagy ortodox, az eperszezonon kívül nem végez olyan munkát, amely a hívő embert megbotránkoztatná. (Bizonyára vannak kivételek.) Mit tehet a lelkipásztor ebben a hajtós világban? Jobban odafigyelve híveire, gyakrabban látogatja őket, megpróbálja őket bevonni az egyházi munkába. Az is érződik, hogy baj van az ifjúsággal, sokan kikonfirmálnak az egyházból. Őket valamilyen formában le kellene kötni. Az egyházkerületnek van egy közgyűlési határozata, amely kimondja, hogy a konfirmáció időpontját ki lehet tolni arra az időszakra, amikor a gyermek kilencedikes, ezzel is még két évig az egyház kebelén tudnánk őket tartani, szellemileg is érettebbek lennének. Ott vannak a nyári táborok, ezek is jó alkalmak arra, hogy egyházközelben tartsuk az ifjakat. Fontosnak tartom az ő nyelvükön való szólást, a prédikálást nem szeretik. Méltányolom az egyik vallástanárnőnek az elszólását, aki e szavakkal illette az egyik feltűnőségi viszketegségben szenvedő diáklányt: „Ejnye, de jó a szerkód!” Sajnos, mind kevesebb az igazi keresztyén fiatal. Ez nemcsak lelkipásztori mulasztás, elsősorban a szülői nevelés árnyoldala. Mit várjunk el attól a gyermektől, akit vasárnaponként a szülők csak úgy elküldenek a templomba, ők pedig otthon maradnak? Tudom, minden lelkipásztor sokszor elismétli, hogy a gyermeket hozni kell Isten hajlékába. Példát vehetnénk neoprotestáns testvéreinktől. Végezetül engedtessék meg, hogy azt a versemet idézzem, amely a lelkipásztori életről is szól:

Melletted

Az otthontól távolra kerülve,

alig várod, hogy hazaérj,

meglásd a házat, hol megszülettél,

mely titokkal és kacajjal volt teljes,

ismerősöd minden zuga a kertnek.

Sokakat messzire szólít az élet,

szeretnének üzenni a széllel:

„Ne aggódjatok, jól vagyok,

hangot, hírt, ízt kapni otthonról,

valamilyen formában küldjetek”.

Anyai hangtól hangzik az éter,

küldi szavával, nemcsak a széllel

az egész házat, még azt is, ami nincs,

de fiának, lányának a legdrágább kincs:

„Álmomban is mindig itthon látlak”.

Elek György