Szombaton huszadik alkalommal osztják ki a Maturus-díjat. Enyedi Zsoltot, a díjat odaítélő Say-Yes Alapítvány elnökét kérdeztük az elmúlt húsz év nehézségeiről, sikereiről s arról, mennyit változtak a két évtized alatt a díj elnyeréséért versengő fiatalok.

— Huszadik kiadásához érkezett a Maturus-díj odaítélési ceremóniája. Milyen indíttatásból indult útjára ez a kezdeményezés?

— Minden valamikor réges-régen egy messzi-messzi galaxisban kezdődött. Legyen mondjuk a kilencvenes évek közepe és Nagykároly. Akkor még iskolában tanítottam és egy különlegesen izgalmas diákújságot, a „Hepajt” vezettem. Közben felnőtt és diák társaimmal számtalan zenei, színházi és képzőművészeti produkcióban vettünk részt. Ez a pezsgés életre hívta a Say-Yes Alapítványt, majd '97-ben beindult a Maturus is. Határozottan úgy éreztük, hogy a tehetséges nagykárolyi fiatalok elismerésre, ösztönzésre, eredményeik pedig bemutatásra méltóak.

— Hogyan emlékszel az első Maturusra? Volt egy konkrét cél, amit a díj létrehozásával kitűztél? Ha igen, akkor sikerült beváltania az elképzeléshez fűzött reményeket?

— Izgalmas volt, nagyon izgalmas. Komoly szervezési munka előzte meg. Első alkalom volt, mindent a semmiből kellett kitalálnunk. Jó most arra gondolni, hogy az alapgondolat, a vezérfonal ma is ugyanaz, ez pedig az életképesség jele. Természetesen folyamatosan csiszolunk a „technológián”, határozottan állíthatjuk azonban, hogy a rengeteg év során a Maturus önmaga is maturizálódott. S hogy beváltotta-e a reményeket, elérte-e a célját? A válasz röviden: igen. A cél eléréséért azonban minden évben meg kell harcolni. A reménynek meg az a dolga, hogy segítsen ebben.

— Húsz év elég hosszú idő. Személyes véleményem szerint ez az egyik legépítőbb jellegű kezdeményezés szerte Szatmár megyében, mégis, soha nem gondoltál arra, hogy befejezed?

— Bizonyos értelemben húsz év nagyon is hosszú idő. Talán túl hosszú is. Igen, az utóbbi években gyakran gondoltam már arra, hogy elég volt. A szervezés nehézségei, a „közegellenállás” nagyon mélyre tudnak vinni. Aztán mindig érkezik valahonnan — diáktól, támogatótól, zsűritagtól, tanártárstól, jóbaráttól — egy fénysugár, ami kiemel és új erőt ad. Talán új reményt is. Majd meglátjuk, hogy lesz ez idén.

— Vannak-e segítőid? Nem szponzorokra gondolok, hanem olyan emberekre, akikkel együttműködve sikerül hozni azt a színvonalat, nívót, ami még értékesebbé teszi a díjat.

— Ó, igen. Azonban gondoljunk csak nyugodtan a szponzorokra is. Azért az felemelő érzés, mikor szeptemberben megállít az utcán egy kedves ismerős, és azt kérdi, hogy „Na, lesz-e Maturus? Támogathatom-e idén is?” A Maturus-mozgalomnak óriási kincse az a segítő kör, ami nélkül nem működhetne. Számos és számtalan jó és kedves ember, aki anyagi támogatással, gondolattal, ötletekkel, kétkezi munkával, szellemi és lelki támogatással segíti. Csak és csakis így lehet megtartani azt a nagyon magas színvonalat, amit már a legelején kitűztünk magunk számára, s amelyre büszkék lehetünk.

— Az elmúlt húsz évből vannak-e olyan díjazottak, akik teljesítménye a mai napig emlékezetes számodra?

— Tudtam, hogy lesz a csomagban egy megválaszolhatatlan kérdés is. Számomra a teljes diákkör minden tagja — tehát nem csak a nagydíjasok, hanem minden egyes versenyző — külön érték és történet. Örülök, hogy megismerhettem őket, és büszkén figyelem sorsuk alakulását, szép eredményeiket. Kiemelni nem tudok és nem is igazán akarok senkit, mert megtapasztaltam, hogy nem feltétlenül doktorátusainak számában vagy cégének vagyonában kell(ene) mérnünk egy ember sikerét, hanem például abban, hogy hogyan képviseli és adja tovább azokat a kulturális értékeket, amiket diákkorában igyekeztünk neki átadni, hogyan marad hű gyökereihez, hogyan válik környezete hasznára, hogyan tanul, fejlődik tovább.

— Hogy véled, végigkísérve két évtizedet mennyit változott a fiatalság? És milyen irányba?

— Mindennek van napos és árnyékos oldala. A változás korát éljük, és maga a változás is folyamatosan változik, gyorsul. A világ körülöttünk egyre „zűrzavarosodik”. Miközben mi magunk töretlenül hiszünk a pozitív pedagógiában, szomorúan észleljük sok mindenben az értékvesztést és a hanyatlást. A fiatalok mindennek csak elszenvedői: a felelősek bizony a felnőttek. Szülők, tanárok, kis és nagy közösségek és azok vezetői. Ezért kiemelt fontosságú a pozitív példa.

— A visszajelzések alapján mit tapasztalsz? Megtisztelő-e Maturus-díj birtokosának lenni?

— Remélem, igen, de ezt a versenyzők érzik, tudják. Ami világosan látszik, az az, hogy az a fiatal, akinek volt ambíciója és kitartása, aki képes volt egy kis áldozatot vállalni a dolgozat elkészítésével, a versenyen való megjelenéssel, akkor is profitál mindebből, ha aznap a zsűri épp nem őt választja nagydíjasnak. Sajnos ez a bizonyos ambíció és kitartás sokszor a különben bűbájos és tehetséges ifjakból is hiányzik.

— Milyenek az idei év jelöltjei? Kik ők, hányan vannak? Mit kell tudni az idei benevezettekről?

— Aranyosak, vagányak, értékesek és tehetségesek — mint mindig. Sajnos az előzetes várakozásokhoz képest idén kevesebben jelentkeztek. Akik holnap a rajtvonalhoz állnak, a következők: Balogh Iulia-Maria, Coşarcă Dan-Cosmin és Spanci Andrada-Oana a román tagozaton, Angyal Gellért, Bulyaki Kitti-Berta-Eszter, Farkas Alexandra, Orha Gergő és Putovits Ábel a magyar tagozaton. S hogy mit kell róluk tudni? Hát, hogy aranyosak, vagányak, értékesek és tehetségesek.

— Gatulálunk a 20-as évfordulóhoz, és sok sikert kívánunk szervezőknek és versenyzőknek egyaránt. És persze kíváncsian várjuk a verseny utáni beszámolót.

— Köszönjük! Már csak egyet kell aludni (a szervezőknek egyet se), és kiderül, hogy ki nyeri a jubileumi, 20. Maturust.

Tőtős Tímea