A szatmári svábok betelepítésének 300. évfordulója alkalmából a Szatmár Megyei Múzeum tudományos tanácskozást szervezett a Károlyi–kastélyban. Ennek kapcsán Kereskényi Sándor muzeológussal beszélgettünk.

— Mivel magyarázható az, hogy nem volt érdeklődés a tanácskozás iránt?

— Az évfordulós ünnepség sok eseménye tevődött egymásra, illetve szinte átfedte egymást. Ez egy tudományos tanácskozás volt német, román és magyar nyelven, és ez eleve kizárta azt, hogy látványos tömegrendezvény legyen.

— Mennyire kerültek terítékre a legidőszerűbb sváb kérdések?

— Mindegyik előadás fontos volt a maga módján és a maga helyén. Voltak újszerű megközelítések és hagyományos kérdésfelvetések. Mindegyikből kiderült, hogy a sváb betelepítés a térség történelmének egyik legjelentősebb eseménye volt, és máig ható históriai és politikai üzenete van. A magam részéről Martin Rill Temesvár etno–urbanizációjáról szóló előadását emelem ki, egyszerűen, tömören mondott ki nagyon összetett dolgokat. Hasonlóan profi volt Swantye Volkmann szövege a bánsági római katolikus templomokról. Camelia Burghele a kisebbségi népcsoportok kulturális emlékezetét vizsgálta, Marehut Réka pedig a szatmári Volkbund tevékenységének egy szeletét világította át. Különösen érdekes volt nem csak tematikailag, hanem elméleti és módszertani szempontból is Mariana Balaci és Atalia Crânguş–Onţiu munkája — ez azt elemezte, hogy a 18–19. századi Habsburg–közigazgatás hogyan viszonyult a római kori régiségekhez. Ennek a jellegzetesen interdiszciplinális tanulmánynak a megírásához a szerzők elképesztő mennyiségű adatot gyűjtöttek össze, és azokat a legmodernebb számítógépes módszerrel dolgozták fel.

Szatmári felszólalók

— Hogyan szerepeltek a szatmáriak?

— A szatmári kutatók három nemzedéke volt jelen. Báder Tibor (őt is ide sorolnám, bár régóta Németországban tevékenykedik) és Bura László neve és munkássága jól ismert. A középnemzedéket Cornel Grad és jómagam képviseltük, míg a fiatalabbakat Claudiu Porumbăceanu, Sárándi Tamás, Szilágyi Levente, Izabella Veibel és Paula Virag, aki egyébként a tanácskozás főszervezője is volt. Elmondhatom, hogy mindenki jól oldotta meg a feladatát és tudományos szempontból nem maradtunk el a németországi és magyarországi előadók mögött.

— Felmerültek–e vitás kérdések?

— Többször is. Élénk vitát váltott ki például Izabella Veibel előadása, amihez öten szóltak hozzá. Számomra ez azt bizonyította, hogy sokszor még a tudomány emberei sincsenek felkészülve arra, hogy közéletileg is nagy horderejű kérdéseket boncolgassanak. Túl kell lépnünk az etnohistoriai martirológiákon éppúgy, mint azon a hozzáálláson, amely széles embercsoportok tragédiáját (ez esetben a svábok deportálását) megpróbálja könnyedén vagy ellenkezőleg: hatásvadász módon kezelni. Az első a napi politizálás kedvelt eszköze, a második pedig az etnobiznisz, egyesek számára igen nyereséges foglalatossága. Az a tény, hogy a tanácskozáson ezeket a jelenségeket bírálni lehetett, önmagában is jelentős fejlemény. Ezt emelte ki zárszavában az a bukaresti kormányt képviselő Carol König is, aki ebben a kritikai hozzáállásban a kutatás megújulásának a motorját látta. Hasonló véleményen volt Friederike Binder, az IFA (Institut für Auslandsbeziehugen) romániai képviselője is.

Elek György