Szerda délután egyedi istentisztelet színhelye volt a szatmárnémeti Szent Miklós görögkatolikus templom. Imával, énekkel, költőink szavával idézték Trianont a Híd Egyesület rendezvényén.

Talán még nálunk sem váltott ki annyi vitát nemzeti ünneppé vált megemlékezés, mint napjainkban a Trianon évfordulóján intézményesített Nemzeti Összetartozás Napja. Nem mintha Magyarország az első világháborút követő kegyetlen megcsonkítását (akár azt is lehetne mondani: területének a győztes hatalmak általi, vazallusaik közötti felosztását, hiszen kétharmadával ez történt) nem emlegetnék egyre többen és gyakrabban határokon innen és túl, főként mióta nem áll meg hajnalonta a trianoni diktátumról szót ejteni merészelők ajtaja előtt az a bizonyos fekete autó. De hosszú évtizedek berögzült rettegése tesz lakatot sokak szájára még mindig, vagy sarkallja a régi uraik elvárásainak megfelelni igyekvőket furcsa kijelentésekre. Hogy miért kell a nemzeti gyász napjából ünnepet csinálni, újra és újra felemlegetve mindazt, amit jobb volna elfelejteni. Hogy ez ma már senkit nem érdekel a határok légiesítésén dolgozó Európában…stb, stb. Szerencsére egyre többen vannak, akik nem ülnek fel erre a régi-új körhintára, hanem mindkét vállukat, egész lelküket teszik oda, ahol a több mint kilencven éve ejtett sebek gyógyításáért szólni, cselekedni lehet.

Hittel, gondolattal

A szerdai megemlékezésen sikerült egy olyan hangot megütni, amely vallási felekezetektől és párttállástól függetlenül minden jelenlévőt megérintett. Kezdve a legelső percekben elhangzó Wass Albert-idézettel vagy Krakkó Rudolf köszöntő szavaival, Pallai Béla parókus imáján és emlékein, majd az énekkar gyönyörű zenei betétein keresztül az előadott költeményekig, egyetlen vádaskodó, gyűlöletre uszító szó el nem hangzott. Egyetlen, különböző hangokon egyazon magasságok felé szálló, egy rengeteget szenvedett és megalázott nép megmaradásáért, talpra állásáért könyörgő imának tűnt az egész igényes és gazdag műsor.

Pedig szó esett sok mindenről. A magyar görögkatolikus egyházmegyék alapításáról és Trianon utáni megszüntetéséről, hívek és lelkészek meghurcoltatásáról, erőszakos beolvasztásáról, a '89 utáni, részben pozitív változásokról. Ami változatlan maradt: „hűségünk, reményünk nemzetünk újjászületésében”. Reményik Sándor, Juhász Gyula, Sajó Sándor, József Attila, Tóth Árpád, Wass Albert sorai arról, hogy „Golgotáról Golgotára/ hurcoljuk a keresztfákat/ mindig kettőt, sosem hármat”, de vannak örök érvényű dolgok, amelyeket feledni mégsem szabad. Akkor sem, ha magyarnak lenni egyet jelent azzal: „úgy teremtődni erre a világra/hogy mindig vessünk, de mindig hiába”. De „aki elhagyja nemzetét, előbb-utóbb Istenét is elhagyja majd”. A diákok, lelkészek adta élmény tetőzéseként aztán V. Erdei József csodaszép versmondása, a templom falai között is zengő orgánuma. „Az igazság előtt/ hajoljon meg a fegyver/ s élhessen szabadon/ e földön minden ember”.

Majd a Mária-ének felcsendülő hangjai: „ne feledkezzél meg/ szegény magyarokról”.

Orbán Viktor miniszterelnök a szervezők meghívására küldött válaszlevele nem került felolvasásra, úgy érezték, nem volna helyénvaló. De közvetlen és kedves, meleg szavai még sokáig fognak lelkükben visszhangozni, a tettekhez erőt adni.

Báthory Éva