„Nem kell beszélni róla sohasem. De mindig, mindig gondoljunk reá!” Juhász Gyula eme egyszerűségükben is megrázó sorai sokszor hangzottak el a június 4-e környéki napokban. Hivatalosan ez a nemzeti összetartozás napja, mások szerint a bele nem nyugvás napja. Megint mások szerint csak egy nap a sok közül. Ez utóbbiak a lemondás, tehát a bukás emberei egy francia külügyminiszter szavaival élve.

Egyszer egy évben mégis beszélnünk kell róla, mert így illik, mert a következményeit nap mint nap megszenvedjük. Ki így, ki úgy. Beszélt is a téma egyik legbeavatottabb szakértője, dr. Raffay Ernő történész az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmári szervezetének a meghívására, „Trianon okai és következményei” címmel. Arról a trianoni úgymond „szerződésről,” aminek a megtárgyalásán a leginkább érintett félnek — a magyarságnak — részvételi joga sem volt. A történelem során talán példátlan eset, hogy csupán a végső kényszerszignónál lehetett jelen a vesztes fél. Ezért is hívjuk diktátumnak, a „szerződés” szó használata ez esetben teljesen indokolatlan.

A felvezetőben a főszervező Csókási-Budaházi Attila a kezében tartva egy, a XX. század elején a Magyar Nemzeti Bank által kiadott bankót — amire több nyelven (többek között románul is) rá van írva a címlet — emlékeztetett arra, hogy száz év után sem történt előrelépés például az anyanyelvhasználat terén, sőt, még hátrébb tartunk, mint az egyesek által elátkozott Monarchia idején. A kétnyelvű utcanévtáblákért folyó harc a legaktuálisabb téma, itt is folyik az iszapbirkózás, ez is elszívja a kreatív energiáinkat, és ez is Trianon egyik következménye.

Raffay Ernő előadása a maga közvetlen és szuggesztív stílusában a trianoni békediktátum külső és belső okainak az ismertetésével indult. Felhívta a figyelmet arra az abszurditásra, hogy Franciaországnak, mely 200 éve nem nyert háborút, döntő szava volt a végső határozatnál. Ezt köszönhette az angolszász támogatásnak, ami nélkül Napóleon óta nem volt képes saját erőből egyszer sem győzni. Ezúttal maga mellé állította a magyarsággal szomszédos és velünk együttélő, saját területre áhítozó népeket, kihasználta Európa 1907-es kettészakadását, amikor még Oroszország és Románia is a Monarchia pártján állt. Az első világháborúban még 1917 elejéig a német-magyar-osztrák szövetség nyerésre állt, és — mint köztudott — az üzletileg is érdekelt amerikaiak közbelépése billentette át a mérleg nyelvét.

A világháború után a franciák a németek végső megsemmisítését tűzték ki célul, megszállva iparvidékeit, horribilis háborús kártérítést kényszerítve ki. Ugyancsak a németek meggyengítése céljából az azokkal potenciális szövetséges Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásában volt érdekelt. Így jött létre mesterségesen, a történelem folyamán először a „földigiliszta” formájú Csehszlovákia, ami azóta fel is bomlott. Pikáns adalék, hogy Benes, az új állam egyik atyja, és akinek a sokat kárhoztatott törvényeit a szlovákok a mai napig életben tartják, a szlovákokat még a magyaroknál is jobban gyűlölte. Az utódállamok természetesen franciabarátok lettek, bár azóta fel is bomlottak, és aki megmaradt, az sincs jó bőrben… Bekövetkezett gróf Apponyi Albert trianoni védőbeszédében elhangzott jóslata: „Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták a sírját.”

A diktátum előtti félrevezetéshez tartoznak Nicolae Iorga lódításai, Brătianu, aki Clémenceau-nak jött azzal a képtelenséggel, hogy a monarchiában csak 650 000 magyar van, az is mind nemes. Ernest Hemingway is rávilágított arra, hogy Romániát hazugsággal hozták össze.

Másik abszurdum: az első világháború után, tudván, hogy csak katonai erővel tartható meg a békediktátum, Románia szárazföldi hadereje meghaladta az Amerikai Egyesült Államokét (!). És Csehszlovákia sem adta alább.

Sokak számára meglepő következmény, hogy a magyarság létszáma a délszláv államalakulat részévé vált Horvátországban csökkent a legdrámaibban, 90% asszimilálódott, eltűnt. A második világháború utáni időkben Romániában a nacionálkommunista Ceauşescunak az iparosítási politikájával sikerült radikálisan felborítani az erdélyi városok nemzetiségi arányait, vagyis a magyarok számára a kommunizmus kétszeresen is negatív folyamat volt. A románokkal szemben a kádári nemzetpolitika teljesen lemondott az elszakadt nemzetrészekről, ezt a lehetőséget Kádár 1977-ben Nagyváradon engedte el végérvényesen. Szlovákiában példátlan magyarellenes hadjárat folyik, Szerbiában, délvidéken se rózsás a helyzet, az anyaország pedig nem védelmezi kellő erővel a leszakadt nemzetrészeket.

A kitérőkkel és utalásokkal tarkított, változatos előadás még számos érdekes és meglepő hivatkozással kötötte le a szépszámú közönséget. Az EMNT-székház sajnos, de inkább hál' Istennek ismét kicsinek bizonyult. Raffay tanár úr felhívta a figyelmet, hogy a II. világháború után még voltak alkalmas pillanatok (a Szovjetunió felbomlása, Ukrajna, Szlovákia létrejötte körüli légüres tér, Szerbia NATO-s bombázása stb.), amikor megvolt a határrevízió lehetősége, de a mindenkori magyar vezetés nem élt vele.

A trianoni diktátum hazugságra épült, éppen emiatt nem lehet tartós. Mit kezdhetünk vele? Raffay Ernő szerint van három lehetőség: 1. Elfogadjuk úgy, ahogy van. 2. A teljes körű autonómia, amit a franciák és britek nem fognak elfogadni, ugyanis náluk is autonómiaköveteléseket generálna. Ezért marad a területi revízió reménye mint egyetlen lehetséges út.

Hazugságra rakott építmény nem bizonyulhat tartósnak.

Éppen ezért 100 év után is van kiút. Hogy melyik az, elválik.