Az I. világháború befejezése után a szerencsés győztesek Trianonban ítéletet hirdettek. Irgalmatlanok voltak a győztesek, példátlanok és rettenetesek a feltételek, melyeket megszabtak.

A háború kitöréséért Magyarország nem volt felelős, abban csak veszíthetett, mert a monarchia minden területnövekedése a magyarság birodalmi súlyának csökkentését jelentette volna. „Nagy dicsőség a győzelem. De a legnagyobb dicsőség azé lesz, aki a győzelmet mérsékelni tudja, aki a győzelem perceiben saját iniciatívája alapján meg tudja ajándékozni a világot a békével” — jelentette ki gróf Andrássy Gyula. A győztesek azon az elven bontották fel az Osztrák–Magyar Monarchiát, hogy szűnjön meg a sok nemzet fölött zsarnokoskodó állam. Összeomlás és román megszállás után a legszörnyűbb nyomorúság idején a kilátásba helyezett wilsoni béke helyett darabokra tépték az ezeréves Magyarország testét. Minden környező állam részesült az osztozkodásban, hogy ne legyen egyetlen olyan szomszédja sem Csonka–Magyarországnak, akire elkeseredés nélkül gondolhatott volna. Ebből a csődszéli, reménytelen helyzetből lábalt ki Horthy Miklós kormányzósága alatt Maradékország, sőt az 1940-es évek végén Európa közepesen fejlett országai felső csoportjába küzdötte fel magát.

Emlékek

Vajon vannak még, akik mesélhetnének azokról az 1920-ban történtekről, ami aztán örökre megbélyegezte a magyarság sorsát? Bizonyára vannak, de azok is csak arról tudnak mesélni, amit ők is szüleiktől és nagyszüleiktől hallottak, vagy talán azokról a személyes élményekről, amelyeket az elmúlt több mint kilencven év alatt megéltek, megtapasztaltak. Mert volt mit megélniük, volt mit megtapasztalniuk azoknak, akik sem érdekből, sem a jobb életért nem adták fel magyarságukat, még akkor sem, ha emiatt sokszor hátrányos helyzetbe kerültek. Az elszakított nemzetrészek teendőiről 1920-ban Kós Károly a Kiáltó szóban így ír: „Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára… Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak… A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár; az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom!…”

Kós Károly szavait gyakran idézzük, de be kell vallanunk, nem mindig építkezünk tudatosan, nem küzdünk eredményesen, nem nézünk előre célszerűen, pedig naponta tapasztalhatjuk, hogy az élet valóban nem vár. Nem tudunk elszámolni gyermekeinknek harcaink eredményeivel, mert kevés a kivívott végső győzelem. Még mindig nem biztosított az anyanyelvi oktatás, nem biztosítottak az alkotmány által nemzetiségi jogaink, nincs kisebbségi törvény, ami hosszú távon garantálja, hogy szülőföldünk valóban otthonunk legyen. Ma már biztos, hogy csak az a mienk, amit ki tudunk harcolni magunknak. De hol vannak a harcolni akarók, a kötelességtudók, az előrelátók? Miért van az, hogy még mindig többen vannak a szégyenkezők, mint azok, akik el akarják érni a kitűzött célt? Bízunk abban, hogy mint ahogy mi sem iskolai történelemkönyvből tanultuk meg a magyarság történetét, képesek leszünk arra, hogy gyerekeink és unokáink tőlünk tanulják meg az igaz történelmet. Az emlékműveket le lehet dönteni, a történelemkönyveket meg lehet hamisítani, de a tudatunkban és érzéseinkben rejlő igazat nem lehet semmilyen hatalmi erővel sem kiölni. Még mindig igazak Szentmihályi Szabó Péter sorai, aki így ír: „Trianon sebeit az idő bekötözte,/ de a vér átüt még mindig a sebeken./ Régi gazdaként lépek a magyar földre,/ és szent szavait sohasem feledem.”

Elek György