„A hitünk különleges erő, ami összeköt minket” — hirdette Exc. és Ft. dr. Székely János, a Szatmári Egyházmegye papjainak őszi lelkigyakorlatán, amire Erdődhegyen került sor.

Exc. és Ft. dr. Székely János esztergom-budapesti segédpüspök tartotta a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak őszi lelkigyakorlatát augusztus 26. és 29. között Erdődhegyen. Ennek apropóján az elhangzott gondolatokról, felmerült témákról beszélgettünk.

– Püspök úr, milyen gondolatokkal érkezett a Szatmári Egyházmegye papjaihoz, miről beszélt a lelkigyakorlat során?

– A plébánosok védőszentje, Vianney Szent János mondta, hogy az Úristen egyik legnagyobb ajándéka a hívek, az emberek számára egy Szíve szerinti pap. A pap az egyik legnagyobb kincse az egyháznak — olyan papok, akik valóban Krisztus szeretetében, hitben, reményben élnek, a szolgálatukat nagylelkűen látják el. Ebben a lelkületben szerettem volna megerősíteni a paptestvéreket. Azt a tudatot akartam erősíteni bennük, hogy annak ellenére, hogy látszólagosan munkájuk sokszor sikertelen vagy haszontalan, a mai világ, úgy tűnik, hogy nem sok igényt tart a papok szolgálatára — különösen igaz ez a tőlünk nyugatabbra eső területeken, országokban —, mégis az egyik legfontosabb dolgot végzik. Pontosan azt a titkot hirdetik, képviselik, erősítik, ami által egy ember emberhez méltóan tud élni. A hitünk különleges erő, ami összeköt minket. Egy különleges szál, ami összeköt a teremtővel, a lét forrásával, ami önmagunk, az önzésünk, a korlátaink fölé emel. Ahhoz, hogy valaki emberhez méltóan, nagylelkűen, szépen tudjon élni, ahhoz elemi módon szüksége van erre a titokra, erre az erőre. Ahhoz, hogy egy házasság szép tudjon maradni, ahhoz, hogy egy társadalom életerősen, nemcsak a pillanatnyi érdekek és gazdasági kényszerek irányítása alatt, hanem igazi, emberi értékek mentén tudjon élni, elemi módon szükséges a hit.

A hit szerepéről nagyon sokatmondóan nyilatkozott nemrégiben egy amerikai keresztény gondolkodó, aki azt mondta, hogy a mai, globalista világszemléletnek — ha ezt negatív módon értjük, egy negatív erőként, ami, sajnos, jelen van — öt halálos ellensége van. Az első az Isten és a vallás: az a szál, ami az embert a teremtőhöz, az ő gyönyörű törvényeihez köti, ami az élet forrásával összekapcsolja. A második halálos ellenség a család: azok a szálak, amik valakit a szeretteihez kötnek. A szingli, az egyedülálló a legideálisabb fogyasztó, legkönnyebben manipulálható. A harmadik a nemzet, vagyis azok a szálak, amik egy embert a múltjához, kultúrájához, őseihez, az anyaföldhöz, az anyanyelvéhez kötnek. A negyedik, nagyon érdekes módon a fizikai föld. Valaki azt mondta, az utolsó magyar nemesek a magyar parasztok voltak, akiknek volt saját földjük és ott teljesen független úrként éltek, nem lehetett őket a meggyőződésüktől egykönnyen eltéríteni. Ezt a földet is ki kell húzni az emberek lábai alól... Az ötödik halálos ellenség pedig a közösségek, minden olyan hely, ahol az emberek a jövőjüket, az életüket együtt tervezik, alakítják.

A gonosz, akinek a neve a Bibliában szétzavarót, szétdobálót is jelent — diabolos —, elszakít a lét forrásaitól, és elszakít egymástól. A gonosz próbálja ezeket a szálakat gyengíteni, elvágni, a papnak pedig az egyik legfőbb küldetése, hogy ezeket a szálakat erősítse. Ezek életet adó szálak az ember számára, mint ütőerek, amik a lét forrásához kötnek. Ebben szerettem volna bátorítást, megerősítést adni a paptestvéreknek, hogy küldetésüket örömmel, szeretettel végezzék, folytassák.

– A lelkigyakorlat során tehát megerősítést adott a szatmári egyházmegyés papoknak. Lehet ugyanakkor a problémahelyzetben konkrét módszereket javasolni, megoldási kulcsokat is adni?

– Fontos út a saját magunk hivatásának, lelki életének az egyre mélyebb, hitelesebb, radikálisabb megélése, ami kisugárzik, amit látnak, éreznek. Lelkipásztorkodásban természetesen minden hely, minden egyházmegye, minden plébánia egy kicsit más, úgyhogy nehéz általános szabályokat adni. Az biztosan nagyon fontos, hogy legyen a papban egyfajta tűz, tehát akarja átadni a hit kincsét, legyen benne bátorság, nyitottság, tudjon családokhoz bekopogtatni, látogatni, tudjon hívni, észrevegye a plébániáján az értékeket, olyan embereket, akikben van tehetség, gondolat. Legyen — ahogy Boldog II. János Pál pápa mondta — a közösség művésze, aki meglátja ezeket az értékeket, és ebből egy harmóniát tud létrehozni. Bátorítsa mindazt, ami jó, legyen sok mindenre nyitott akkor is, ha az ő lelkisége mondjuk egy irányba vonzza őt elsősorban. Legyen tehát másfajta lelkiségek felé is nyitott, hiszen a plébánia minden híve az ő gondoskodására, vezetésére van bízva. Amit talán általánosan lehet mondani, az ez a fajta lelkipásztori tűz, a bátorság, nyitottság, amivel az evangéliumot át kell adnunk.