Tegnap a Szatmár Megyei Római Katolikus Püspökség Aranytermében mutatták be Enyedi István Történelmi orgonák Románia észak-erdélyi részén című könyvét. A résztvevőket elsőként Elek György publicista, a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont referense köszöntötte, majd Schönberger Jenő, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke örömét fejezte ki, hogy egy ilyen érdekes könyvbemutatóra nagyszámú érdeklődő közösség gyűlt össze. Enyedi István kántorként nagyon sokat szolgál az egyházmegye templomaiban, megszólaltatva a hangszerek királynőjét. Az ő könyve — hiánypótló kötetről beszélhetünk, amelyben katolikus és református templomok orgonái vannak bemutatva — döbbentett rá valamennyiünket, hogy milyen sok értékes dolog van az egyházmegyében. 
Robert Laszlo, a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont menedzsere megköszönte Schönberger Jenő megyéspüspöknek, hogy helyet adott a könyvbemutatónak, majd méltatta Enyedi István eddigi munkásságát. Nagyon sok doktori disszertáció készül és készült, ám ezek között kevés olyan van, amely egy hangszerről szól — Enyedi egy olyan tudományos munkát tett le könyv formájában az asztalra, ami tanulási lehetőséget biztosít azok számára, akik ebben a témában igyekeznek elmélyülni. 

Felician Pop, az intézmény aligazgatója elmondta, hogy 2005-től kollégája Enyedinek, és jó kapcsolat alakult ki közöttük. Enyedi sokat dolgozott annak érdekében, hogy ebből a kényes témából doktoráljon, járta a megyét, felkereste azokat a templomokat, amelyekben vannak orgonák. Hosszú időt töltött el az orgonák tanulmányozásával, azok teljes leírásával. Felician Pop tudja, hogy Enyedi nyugdíjba vonul, de az orgonáktól nem fog megválni, mert azokat az élete részének tekinti.
Felician Roşca professzor, Enyedi doktori disszertációjának a vezetője Skype-on kapcsolódott be a rendezvénybe, hogy méltassa egykori tanítványát, gratuláljon neki, és további munkára biztassa.

Az orgonáknak szerepük van

Az orgonák szerepe az egyházak életében címmel Genda Szabolcs református lelkipásztor, orgonaszakértő tartott előadást. „Majd' húsz évvel ezelőtt, amikor egy hideg téli napon temetésről jöttem haza, a templom előtt három férfiember készült egy Daewo Ticóba beszállni. Mint kiderült, a harangozó úr korábban már beengedte őket a templomba, és a néma orgonánkat is szemügyre vételezték. Hármójuk közül az egyik Enyedi István volt, aki Szatmár megye műemlék orgonái című könyvéhez gyűjtötte az anyagot. István hamar észrevette, hogy egy Johannus villanyorgonánk is van, én pedig félig megfagyva eljátszottam neki, nekik Johann Sebastian Bach C- moll praeludiumát. Miután ő maga is orgonához ült, meglepődve vettük tudomásul, hogy egymásban orgonistát, orgonabarátot ismerhettünk meg” — kezdte előadását Genda Árpád Szabolcs. Mint kifejtette, az orgona fúvós hangszer, mely a legszerényebb méretűtől (ládaorgonák, orgonapozitívok) a közepeseken át minden méretben képviselteti magát, és nem létezik két teljesen egyforma orgona. Az orgona alapvetően három fő részből áll: játszóasztal, orgonaszekrény és a traktúra, amely mindezeket összeköti. A hangszerek királynőjének jellegzetessége, hogy a principál karoktól a fuvolákig, a vonósoktól a nyelvekig minden hangszínt képes megszólaltatni. A hangzásvilág gazdagságát fokozza, hogy a nyolclábas alaphanghoz képest megszólaltatja az oktávval, két oktávval magasabb hangokat, illetve az orgonahangzás telítettségét megadva oktávval vagy két oktávval mélyebbeket. „Különös színt és fényt ad az orgonahangzásnak az alaphanghoz képest a terc, a kvint megszólaltatása, az alaphang és az aliqvot regiszterek keverékei, a mixtúrák. Az orgona kezdetben a világi szórakoztató zene eszköze volt, de idővel a liturgia nélkülözhetetlen részévé vált. Erősnek tűnhet ezen falak között a reformációra utalni, de fájó szívvel kell kimondani, hogy a reformációban megújult egyházak mostohán bántak az orgonával. Áttörés azért történhetett, mert a gyülekezeti énekvezér nem tudta hangszer nélkül vezetni, kordában tartani a gyülekezeti éneklést. Az elmúlt százötven-kétszáz évben azonban minden nyugati keresztyénséghez tartozó történelmi egyház befogadta az orgonát, és a gyülekezeti éneklés nélkülözhetetlen részévé tette” — magyarázta.

Enyedi István orgona szeretetéről Genda így fogalmazott: „István Mikolában született, fiatalkorban megszerette az orgonát. A hangszer iránti rajongása egyetemista korában sem szűnt meg, hiszen egyetemi tanulmányaival párhuzamosan Benedek Kálmán és Guttman Emese orgonaművészek növendéke volt. Otthonába hazatérve előbb mérnökként dolgozott, majd ének-zene és hitoktató tanárként, valamint gyülekezeti kántorként is folyamatosan szolgált és szolgál. Orgonafelújításról többször tárgyaltam Enyedi Istvánnal. Én lelkész-kántorként közelítem meg a kérdést, István kántorként. A lelkészi meglátás figyelembe veszi: mekkora a lélekszám, milyen jövőképe van a gyülekezetnek, van-e esély arra, hogy állandó kántort megfizessenek a jövőben. Az orgonista hozzáállás pedig az, hogy egy orgona milyen követelményeknek kell megfeleljen. A két meglátás nem feltétlenül találkozik. Amíg én a kompromisszumos megoldást javaslom, addig István egyenesen letol, hogy nem elég kopulázni a pedált, hanem önálló pedálregisztereket kell kiépíteni. Lehet, hogy Istvánnak van igaza, hiszen ha nem is állandó jelleggel, de ha nevezetes alkalmakon megszólaltatják a hangszerek királynőjét, akkor az a maga fenséges pompájával szólaljon meg! Az orgona szerelmese fáradhatatlanul álmodozik. Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a világot nem a racionalisták, hanem az akadályokat nem ismerő álmodozók viszik előre. István vallja, hogy a liturgikus orgonazene nem váltható ki a különböző, templomba nem illő, Isten tiszteletére nem méltó zajokkal.”
Enyedi István kutató munkáját Genda rendkívüli teljesítménynek tartja. Doktori dolgozatának gerincét a 2004-ben megjelent Szatmár megye műemlék orgonái című könyv képezi. Ardai L. Attila általános helynök könyvhöz írt előszavából idézek szemelvényesen: „Közismert, hogy önmagunk megismerése a legnehezebb dolgok közé tartozik! Igen, mert önmagunk megismeréséhez elengedhetetlenül szükséges a történelmünk tanulmányozása, az értékeink felkutatása és felleltározása, ami komoly erőfeszítést igényel tőlünk. Ezt pedig nem mindnyájan vállaljuk. Pedig ennek is megvan az ideje, amit ha most elmulasztunk, nem biztos, hogy a jövőben még eredményesen pótolhatunk. Még szerencse, hogy embertársaink között vannak jó értelemben vett megszállottak, akik helyettünk vállalják és elvégzik ezt a többletmunkát a napi kötelezettségeik mellett.” 

A szerző könyvében egy jól felépített koncepciót követ, amelyben kitér az első írásos emlékre, a templom titulusára, építési évére stb. Ezután következnek az orgonára vonatkozó adatok: rövid történet, az orgona elhelyezkedése, orgonaház leírása, a játszóasztalra vonatkozó adatok: hangterjedelem , diszpozíció. Majd kitér a feliratokra, játszó és regiszter traktúrákra, szélládára, fúvóra és a homlokzati sípok elrendezésére. Nem felejti el a megjegyzésekben megemlíteni a használat gyakoriságát, illetve javaslatokat tenni a javításra. Nem fél az igazságot kimondani: a hangszer működésképtelen, javításra szorul.

Ez a precíz, alapos munka nagyon időigényes. Minden egyházközségbe ki kellett szállni, minden templomba be kellett kérezkedni, minden orgonába be kellett bújni. Amennyiben az egyházközségnek megvoltak az orgonára vonatkozó dokumentációi, úgy felhasználta azokat. Az orgonák építési tulajdonságairól személyesen győződött meg, ha a regiszterfeliratok hiányoztak, akkor beazonosította őket. 
A terepmunkát hosszas szerkesztő munka követte, mely eredményeként tehát létrejött első könyve, mely a most bemutatott doktori munkájának a gerincét képezi. Elszántságának, kitartásának olykor tanúja lehettem, hiszen láttam, illetve vele is mehettem alkalmanként, hogy megtaláljon egy-egy érdekes hangszert, amely a közigazgatási megyénk területéről a mai Magyarország területére került.

Mikolától Kolozsvárig

A továbbiakban Elek György beszélgetett Enyedi Istvánnal a doktori disszertáció elkészülésének, illetve annak könyv formában történő megjelenésének a körülményeiről. Az esemény kötetlen beszélgetéssel és dedikálással ért véget. 
Enyedi István 1957-ben született Mikolában. Gyerekkorában Barna József római katolikus esperestől tanult harmóniumon játszani. Orgona elé líceumi évei során ült először a szatmárnémeti Kálvária-templomban. 1977-ben került Kolozsvárra, Barna József ajánlására a Szent Mihály-templomban Geréd Vilmos kántornak lett a kisegítője. Nagy örömöt jelentett számára, hogy mikolaiként Kolozsvár legnagyobb templomában játszott az orgonán. Benedek Kálmán, a kolozsvári Protestáns Teológia volt professzora felajánlotta, hogy ingyen tanítja orgonán játszani. A gyakorlatban sokat segített neki Tóth-Guttman Emese zenetanárnő. 1982–92 között a mezőgazdaságban dolgozott gépészmérnökként, az első négy évet a Bánátban. Ennek is megvolt az előnye, ugyanis megismerkedett a temesvári orgonaművészekkel. 1994-ben került kapcsolatba a budapesti Zeneakadémiával. Ebben segítette távoli rokona, Enyedi Pál. Olyan neves professzoroknak hallgathatta az előadásait, mint Dopszai László és Szendrey Jutka. Ebben az időszakban kezdte el az orgonakutatást. Az 1990-es évek végén, a Szatmár Megyei Múzeum éves kötetében közölte A szatmári orgonák történetét. 2000-ben lett a múzeum alkalmazottja, ekkor egy magyarországi pályázat megvalósítása során kezdte el számba venni Szatmár megye orgonáit. Ez a munkája megjelent könyv és CD formában is. Gherasim Florin antropológusnak köszönhetően megismerkedett Terényi Ede zeneprofesszorral, aki a 2007-ben megvédett doktori disszertációjának az irányítója lett. A doktori disszertációt a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont Enyedi István nyugdíjba vonulása alkalmából jelentette meg könyv formában. SZFÚ