Az óhazából hozott szokást elevenítenek fel a mezőteremi fiatalok húsvéthétfőnként: a fiatalság, a bőség, a termékenység jelképét dobálják szét a faluban, hogy mindenkinek jusson belőle.

Húsvéthétfőn 6 órakor kezdték meg az ősi, még az óhazából hozott szokás felelevenítését a mezőteremi fiatalok. Nekikezdtek tojást gyűjteni. Délig háromkosárnyit halmoztak fel, azaz sok száz darabot. A teremiek — mint megtudtuk — büszkék arra, hogy a tojáshajigálás szokása náluk a megye, sőt, Partium sváb települései közül egyedüliként megmaradt. Ennek megfelelően szívesen adnak tojást. Persze a fiatalok sem restek; ha úgy adódik, hogy a gazdák nem nyitnak ajtót, hát ők maguk hagynak egy tojást… A többség még kiabálja is: „kotta-kota”, hiszen ki venné magára szívesen a fösvénység vádját? Nagy szégyen az errefelé, ha valaki nem ad a fiataloknak. Mint nevetve mesélte a felkészítőjük, Osotzki Adél, idén bizony úgy járt ő is, hogy nem nyitotta ki idejében az ajtaját, hát a fiatalok egy tojást hagytak hátra. Minden bizonnyal meg is lesz a híre… Délutánra, a gyülekező idejére háromkosárnyi tojással készülődtek a szokás felelevenítésére. Ahogy az az elmúlt három évszázadban igen sokszor megtörtént, négyesével lerakták az út két oldalára a tojásokat, mégpedig minden negyedik lépésnél. Eredetileg egy bal- és egy jobbkezes legény dobott — idén sajnos nem akadt balkezes, így jobbkezesek „hajigáltak”. Minden második csomóból vettek egyet-egyet, és a rendhez igazodva előbb felívelték egyenesen, aztán keresztbe, majd hátra. És ha bizony a szájtáti nézelődők között szomszéd lány, netán felettébb szemrevaló lány akadt, akkor a szél bizony úgy fújta a tojást, hogy a leányzó közelébe pottyanjon — de mint kiderítettük, ez már újkori szokás.

Régen még úgy volt, hogy a soros generációk versengtek, és tétje is volt az alkalomnak, hiszen a vesztes fél állta a cechet az esti bálban. Ma már kevesebben vannak — mondta el Osotzki Adél kulturális felelős. A néptánccsoport fiataljai foglalkoznak ezzel a hagyománnyal is, így van ez az utóbbi húsz évben, mióta ő vezeti a csoportot. S mivel a hajigálás valóban nehéz feladat, felváltva dobálnak a legények, a kétszáz-háromszáz méter hosszú út egyik felén egy páros, visszafelé pedig egy másik. Közben persze őrt is kell állniuk a fiataloknak, nehogy egyesek el-eltüntessenek egy-egy tojást. Ennek érdekében botokat szereztek maguknak a füzesből — és azokat úgy faragták ki csíkosra, ahogy annak idején az eleik.

A tojáshajigálás szokása annak idején vélhetően minden sváb faluban élt, a Fekete-erdő vidékén találni a párját, ahol állítólag mind a mai napig őrzik és ilyenkor művelik is ezt a hagyományt. A helyiek a sváb nyelvet már nem beszélik — fejti ki a felkészítő, mivel tavaly megszólták őket emiatt, és azért is, mert nem németes viseletben hajigálnak, mint eleik. „Az eredete sváb ennek a szokásnak, ám mi már magyarul őrizzük” — zárta le a témát.

„A közösség nagyon büszke arra, hogy őrzik ezt a szokást” — mondta el érdeklődésünkre Tar Miklós polgármester. Valóban számos helybeli kilátogatott a nagy alkalomra, és a környékbeli falvakból, illetve Nagykároly városából is jöttek. A fiatalok előbb csárdást jártak, majd jó egy órán keresztül hajigálták a tojást.

A Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont képviseletében is jelen voltak; mint Laszlo Robert intézményvezető elmondta, a megye magyar és sváb szokásait igyekeznek összesíteni, és kiadványban megörökíteni őket. A teremi tojáshajigálásnak ott a helye a leendő almanachban — tette hozzá.