Hetedik alkalommal szervezett fazekastalálkozót a Borókagyökér Egyesület, amelynek fókuszában idén a csalikancsó és – korsó állt — no meg a különböző cserépedényekben sült kovászos kenyér és rotyogó ételek, a kerámia–hangszórók és asztali pálinkafőző, a néptánc, a vőfélykedés, a tartalmas előadások, az agyagozás, a vidám beszélgetések és az együttlét öröme.

Ugyan Vámfalu hosszú évszázadok óta jelentős és messze földön híres keramikus-központ, s a felső-tiszai stíluscsoport egyik központja volt, vidékünkön nemigen készültek csalikancsók vagy – korsók. Ez inkább a szász–sváb nyelvterületekre volt jellemző, és a magyarországi alföldre (akik az előbbiektől vették át), valamint a bortermelő vidékekre — emelte ki dr. Mara Lobonţ Puşcaş, a Szatmár Megyei Múzeum néprajzi osztályának vezetője a fesztivál szakmai részének megnyitóján, örömmel nézegetve–forgatva a találkozóra érkezett erdélyi és magyarországi fazekasmesterek által kimondottan erre az alkalomra készített „sokcsöcsű” cserépedényeket. 

A királykorsó csalafintaságai

Zsurzs Laci bácsi viszont egy még mázatlan, különleges színű, nagybányai tűzálló agyagból készített csalikorsóval, úgynevezett erdélyi barokk királykorsóval érkezett. Mint magyarázza, ez a fajta inkább a nagyobb városokra — például Kolozsvár —, jómódú polgárságra volt jellemző s egyik csalafintasága, hogy megfordítva, alulról kell beletölteni a bort. A másik, hogy polipcsápokra emlékeztető fülein egyenként négy – öt lyuk is van ugyan, ám az összesből csak három „működik”, és minimum skót dudás ügyességével kell rendelkeznie annak, aki itókát is szeretne elővarázsolni belőle.

Természetesen egy ilyen királykorsó elkészítéséhez igen komoly agyagformázási, fazekassági tudás szükséges, amit meg is kellett fizetni, s ezért inkább csak a városi polgárság vagy a nagyon jómódú gazdák engedhették meg maguknak ezt a dísztárgyat.

Pálinkafőző, hangszórók, asztali húsfüstölő — mindent lehet az agyagból

Nem kevésbé magas szintű szakmai tudás és anyagismeret volt szükséges azoknak a különlegességeknek az elkészítéséhez, amelyek Farkas Gábor békéscsabai fazekas és népi iparművész kiállításának darabjai. A Lépésházba belépő előbb rágyönyörködött a kerámiából készült, különböző formájú hangszórókra, ám amikor megszólaltak és a maximumra tekert, torzulásmentes hangerőtől beleremegtek az ablakok, akkor nézett csak nagyot.

Régi, talán húsz éves elképzelés öltött testet ezekben a hangszórókban  és persze rengeteg aprólékos tervezés, kísérletezés — magyarázza. Nem kisebb kihívást jelentett a pálinkafőző, amely szintén nem csak egy dísztárgy, hanem a gyakorlatban is működő eszköz, s igaz, az istenek könnyéből másfél – két liter csordul csak ki belőle, az viszont nagyon jó minőségben.

A jó kenyérnek csak négy összetevője van!

Mindeközben a Lépésház konyhájában is nagy a sürgés–forgás: a Rekettye Kulturális Egyesület „péknéje”,  Schnebli Barbara készíti a vadkovászos kenyereket — természetesen cseréptálakban. Ám az az alkalmatosság, amelyet Farkas Gábor készített, s amelynek „fedele” dagasztótál is egyben, még számára is újdonság.

„A jó kenyérnek négy összetevője van: víz, liszt, kovács és só. Ha ennél több összetevő van benne, az már gyanús!” — summázza a szakember, arra biztatva mindenkit: megvásárlás előtt nézzék meg, olvassák el milyen összetevők alkotják a kiszemelt pékárút. S hogy mitől vadkovász a vadkovász?  Attól, hogy „egy szikra” élesztő sincs benne. 

A programsor zárója Gyönyörű Zsigmond táncos vőfély, aki lebilincselő előadásában nem csak szakmája hagyományairól, az általa végigkommandérozott több mint 1200 lakodalomban történt furcsa vagy különleges esetekről mesélt, de a találkozón résztvevők tiszteletére ott helyben egy szép hosszú, vidám rigmust is fabrikált.

Börvelyi rúdkőttes, cserépedényekben készült ételek, szebbnél – szebb portékák

A fazekastalálkozó második napja sem volt kevésbé mozgalmas — Erdély legnagyobb magángyűjtője, a Lugosról érkezett Waldemar Alexander Megerle mutatta be a bánáti csalikancsókat, de nem csak azokat. 

Ugyanakkor a Lépésház konyhájában ismét nagy volt a nyüzsgés: sorozatban készültek az almával, mákkal töltött „rúdkőttesek” (bájglik), az udvaron, szabad tűzön pedig a gulyás, a slambuc és a hagymás szelet — hiszen egyre többen „fedezik fel”, hogy az agyagedényekben nem csak az egy–két, jól megszokott, úgynevezett kerti partis étel készíthető el, hanem minden. Ezzel a párhuzamosan pedig mondhatni ugrásszerűen megnőtt az igény a kisebb méretű, két – négyszemélyes cserépfazekakra, tálakra, amelyek a tömbházlakások konyháiban is könnyen tárolhatók. 

A találkozó kirakodóvásárára érkezett látogatók nem csak a fazekasportékákon ámultak el, hanem a mézeskalácsból készített finomságokon – szépségeken is — ki mondta, hogy mézeskalácsból nem lehet virágot készíteni? —, mint ahogy a Röpike Néptánccsoport apróságainak Jókai, vajdaszentiványi, szilágysági táncain is.

Az udvaron felállított korongok sem pihentek sokat, egymást váltották a székeken az agyagformázásra kíváncsi gyermekek és felnőttek, de a fazekasműhelyben is zajlott a munka, hiszen a találkozó célja, hogy a fazekasok is tanítsák egymást, megosszák gyakorlati és elméleti tudásukat, tapasztalataikat.

Szabó Kinga Mária 

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!