Vasárnap ünnepi rendezvényen emlékeztek meg az érszentkirályi gyülekezeti ház fennállásának a tizedik évfordulóján. Ez alkalommal nyílt meg Kaizler Gitta festészeti kiállítása.

A hálaadó istentiszteleten fellépett Dinnyés József előadóművész, verset mondott Kánya Réka, a Szatmárnémeti Református Gimnázium diákja, ezt követte a falu szülöttének, Kaizler Gitta festőművésznek „Visszaszállnék százszor is, végül is” című kiállítása. Szilágyi Éva magyartanár a tárlatmegnyitón a képzőművész által választott Ady-idézettel kezdte méltatását: „És, jaj, hiába mindenha szándék,/ Százszor földobnál, én visszaszállnék,/ Százszor is, végül is.”

Óhatatlanul is felvetődik bennünk a kérdés, hogy vajon milyen kimondatlan indítékok rejlenek e választás mögött. Szinte kínálkozik a párhuzam a két művészsors összevetésére. Összeköti őket a szűkebb pátria, az Érmellék, a hepehupás vén Szilágy minduntalan visszahívó ereje, a protestáns nemesi hagyományokban rejlő nemzetféltő magatartás, s a művészi érzékenység, mely képessé tesz arra, hogy az ember meglássa és megláttassa a világból mindazt, ami megőrzésre és továbbgondolásra érdemes — fogalmazott méltatásában Szilágyi Éva, rámutatva arra is,hogy nem véletlen a kiállítás helyszínének és időpontjának megválasztása sem. Kétszeresen is kitüntetett pillanat ez a falu életében, hiszen a gyülekezeti ház fennállása 10. évfordulójának megünneplése hirdeti az itt élők összefogását, élni akarását, összetartozásuk tudátát pedig mi sem példázza jobban, mint az, hogy a falu egykori szülötte, Kaizler Gitta festőművész állítja ki képeit ezen a jeles alkalmon.

Kaizler Gitta korán találkozott a képzőművészettel, hiszen nagyapja szobrász, édesapja festőművész volt. „Már gyermekként láttam és átéreztem az alkotás közbeni vívódást, és az alkotás örömét is” — tudjuk meg a festőművész egyik vallomásából. Képei híven rögzítik személyiségének vonásait, értékrendjét, a teremtőhöz és a világhoz való viszonyát. Keze nyomán az olaj megelevenedik, élni, vibrálni kezd, magához vonz, és arra késztet bennünket, hogy bejárjuk az ismeretlen és ismerős vidéket, zeg-zugos falusi sikátorokat, kihalt vízpartok csendes vidékét, nyári dombok fűszeresen illatozó lejtőit érezzük. Hogy Adyt parafrazáljuk: sétát teszünk a bőlcsőhely körül.

Az sem véletlen, hogy a templom központi motívummá lesz egy-egy kompozíciójában, a templom Isten felé mutató iránytű, a legszebb szimbóluma a hitünknek, reményünknek és szeretetünknek.

A templom nemcsak egy emberi közösség találkozási helye, hanem Isten jelenlétének is a helye. Ma, amikor minden óriási sebességgel változik, alakul, megszűnik, s helyette más létesítmények, célok kelnek életre, a keresztyén templom a változatlanság és állandóság szimbóluma. Biztos pont, ahol benső béke árad belénk, s ha megnyitjuk lelkünket, önmagunk legmélyére, Istenre és egymásra találhatunk. Nemcsak a vidék képe, hanem életmódja, múltja, hagyományai is megelevenednek vásznain, farostjain: a legelésző nyáj, a hazatartó csorda, a teheneit vezető gazda egy lassan-lassan múltba merülő világ pillanatait idézik. Béke, otthonosság sugárzik a képekről, szeretet az ott élők iránt. Szinte halljuk a tájat betöltő hangokat, megérezzük ember és állat ősi összetartozását. Gyökereiben, zsigereiben olyan festővel találkozuk, aki élményeit festi meg, élményanyaga pedig rendkívül mély kutakból merítkezik. E képek hirdetik, hogy az ember élete szilárdan gyökerezik a szülőföldben, a szülőföld szálai örök összekötők a tájjal és a földdel, amiből az ember lett, és amivé lesz, és amitől nem szakadhat el soha — mondta el Szilágyi Éva.

A tárlat megtekintése előtt Kánya Réka Juhász Gyula Tesamentum című versének megzenésített válozatát adta elő.