Blázer János tanár úr egyike Nagykároly emblematikus pedagógusainak. Mindez nem „csak” a pályán eltöltött fél évszázad miatt van így, hanem azért is, mert alakja, személyisége egyet jelent a megbízhatósággal, a precizitással, a diákok szeretetével.

Blázer tanár úr matematikus szeretett volna lenni, de végül kémia-fizika szakos tanár lett belőle. A tanári pályát nem választotta, saját bevallása szerint ezt rá szabta a sors. Végül ez valóban olyannyira sorsszerű elrendeltetésnek bizonyult, hogy ötven évet töltött el a nagykárolyi iskolákban. Diákok százait, ezreit tanította az évtizedek alatt, s legfőbb igyekezete nem az volt, hogy fizikusokat neveljen, hanem olyan embereket, akiket, ha kihívás elé állít is a sors, meg tudnak maradni embernek. Tisztességre, becsületre nevelte diákjait, akiknek a megdorgálását maga is megbánta. Gyakran már a megrovást célzó mondat elhangzása utáni pillanatban. A tanár úrral sok mindenről beszélgettünk: tanulmányairól, iskolákról, diákokról, a kis noteszeiről, melyek ma is őrzik egykori diákjainak piros és fekete pontjait, valamint a rögtönzések, felmérők, dolgozatok jegyeit, s melyek elengedhetetlen kellékei az osztálytalálkozóknak. Múltidézés, jelen, jövő, valamint pár olyan fontos küldetés, melyet magának választott és szívügyének tekint. Köszönet a tanár úrnak, hogy bár nem szeret szerepelni, mégis belement abba, hogy ez a cikk elkészülhetett.

Bár már egy éve nyugdíjas, mégsem tud elszakadni az iskolától. Minden héten csütörtökönként meg lehet őt találni a Kalazanci Szent József Római Katolikus Líceumban, ahova menetrendszerűen szállítja a helyi hetilap aktuális számait, szívesen beszélget kollégáival, esetleg diszkréten tanácsot ad a diákoknak. Diszkréten, mert a tolakodás nem az ő stílusa. A találkozónk során megállapíthattam: a tanár úr nem változott sokat az elmúlt évek alatt: vasalt nadrágban, ingben és az elmaradhatatlan nadrágtartóban áll a tanáriban, derűs arccal szemlélve kollégáit, miközben szemében a megszokott, csínyeket elnéző, nagyapai huncutság csillog.

Sorsszerűség

„Nem én választottam a tanári pályát, hanem azt rám szabta a sors. Ez úgy történt, hogy az első felvételi vizsgám napjának reggelén az egyik tanár azt mondta: gyere inkább orosz szakra! Én erre azt mondtam: dehogy megyek, én matematikára megyek. Abban az időben azonban a matematika karon túljelentkezés volt, de mivel nekem átmenő jegyem volt, azt mondták, választhatok: hazamegyek egy évre tanulni, vagy beiratkozom a kémia-fizika szakra. Nem sikerült a matematikára, átiratkoztam hát a kémia-fizikára, s így lett belőlem tanár ezen a szakon. A kihelyezést követően elég jó helyet kaptunk évfolyamtársammal, Schlangen tanár úrral együtt, hiszen visszatérhettünk Szatmár megyébe. A kihelyezés meghatározásakor ugyanis valaki megkérdezte: Fiúk, ti Szatmárról jöttetek? Akkor titeket hazaviszlek! Negyedmagunkkal hazakerültünk, az akkori középiskolába, amit akkor csak Nagykárolyi Líceumként (ma Iuliu Maniu Iskolaközpont) ismertünk. Ebben az iskolában 38 évig tanítottam, majd nyugdíjazásomat követően még 3 évig, s később, mivel szükség volt fizikatanárra a Kalazanci iskolában — közben pedig tettem az Elméleti Líceumba is egy kitérőt —, el is töltöttem ötven évet a pályán”.

Sokat változott a tanári pálya az eltelt időszakban. A tanári szakma megbecsülése soha nem volt szempont számára. Blázer tanár úr mindig elítélte a szélsőségességet, neki a diák jelleme számított.

„Sohasem figyeltem a dolgokat abból az oldalból, hogy milyen a tanári pálya megbecsülése. A diákok szempontjából azt mondhatom, hogy minden generáció megcsinálja a maga dolgát. Mindegyik. Hiába pocskondiázzuk, ostorozzuk, lustának, semmirekellőnek titulálva őket, hiszen lehet, hogy egy lehordott diák sikeresebb lesz, mint egy olyan, akit az egekig dicsérnek. Nincsenek rossz emlékeim a diákokról, pedig sokan kikerültek a kezeim alól. Pedagógusi pályámon soha nem arra helyeztem a hangsúlyt, hogy fizikusokat vagy kémikusokat képezzek. Munkám során mindig is a nevelésre figyeltem. Ahhoz, hogy valaki fizikus vagy kémikus legyen, rengeteget kell tanulni. Én mindig azt vallottam, hogy a nevelés a legfontosabb. Ha bementem a terembe és megálltam a katedra mögött, mindig az osztály volt az első. Nem kell mindenkiből fizikust vagy kémikust nevelni!” — meséli félig nevetve, félig komolyan.

„Elítélem a szélsőséges magatartásokat a tanárok részéről — s mint idős, nyugdíjas tanár, talán ezzel a kijelentésemmel nem sértek meg senkit. Már azt is, hogy beírunk-e egy egyest, nagyon meg kell gondolnunk. Még a tízest is meg kell gondolni, hiszen alhatunk rá egyet, s ha még mindig úgy gondoljuk, hogy indokolt, másnap is beírhatjuk. Az egyes beírásával már komolyabb a helyzet. Egyszer írtam be egyest, de hagytam mögötte egy kis helyet, s majd egy hét múlva agyondicsértem az illető diákot és tettem mellé egy nullát. Vallom, hogy a jegyadás felelősség. Meglepődve hallottam, hogy egyes kollégáim egyeseket írnak be. Nem értem, miért teszik ezt, hiszen ahhoz kilencest kell adniuk később, hogy kijöjjön az átmenő jegy. Szerintem nem lehet egy embert így minősíteni. Hiszen a diák is embernek számít, mert az lesz belőle. Így vagy úgy. Az sem biztos, hogy a mi értékrendünk szerint, de valahogy csak kinövi magát. Soha nem voltam a szélsőségesség híve, s a magam részéről mindig kerültem is az ilyen helyzeteket. Olyanra volt példa, hogy látszólag felbosszantsam magam, csaptam-vágtam, meg kimentem az osztályból, hogy hozom az igazgatót. Ez viszont csak ijesztgetés volt, soha nem történt meg. Egy találkozón kérdezte is tőlem egy volt tanítványom, hogy tud még olyan jól fenyegetőzni a tanár úr? Véleményem szerint ki kell próbálnia a tanárnak a rendelkezésére álló nevelési eszközöket, de soha nem szabad alkalmaznia a durva, lerohanó, erőszakos módszereket” — vallja ma is.

Tartást adó pedagógusok

A nagykárolyi komoly, neves tanári generáció tagjaival hosszú, régi barátság és nagyszerű kollegiális viszony köti össze.

„Az idősebbektől — mint Gindele, Sróth, Reményi, Scheuermann tanár úr — kicsit tartottam, ma pedig úgy gondolom, hogy fontos az emlékük ápolása. Tartást adtak az embereknek, a gyermekeknek magatartásukkal példát mutattak. Nem emlékszem rá, hogy középiskolás éveim alatt bármelyik tanárom kiborult volna. Mindegyik igyekezett megtartani emberi mivoltát, példát mutatva dolgozni, a körülményeknek megfelelően, ahogy lehetett. Nem volt ez egyszerű abban az időben. Később, mikor már én is tanár lettem, szorosabb baráti kapcsolatot Vieser Ferenc kollégámmal alakítottam ki. Tőle tanácsot is kértem, mert rajta látszott, hogy nagyon realista, két lábbal a földön álló ember. Vele kerültem közelebbi kapcsolatba, a „nagy öregek” közül”.

Blázer tanár úr nevéhez volt diákjai két fontos dolgot is köthetnek: az egyik az a kis notesz, melyet minden osztályáról vezetett. Név szerinti lebontásban nyomon követhető benne a diák munkássága, a fizika, illetve a kémia terén folytatott tanulmányainak elmélyülése, vagy a tárgyhoz kapcsolódó esetleges nehézsége. A másik fontos dolog az osztálytalálkozók szervezésének szorgalmazása, a kapcsolattartás, találkozás fontossága. A tanár úr kis noteszei, füzetei a későbbi osztálytalálkozók állandó elemei is, hiszen nagy derültséggel idézik fel az egykori nebulók, hogy miért kaptak piros, illetve fekete pontot, vagy éppen hányas osztályzatot érdemeltek ki egy-egy rögtönzésükre.

„Minden füzetem megvan még, 1967-től ötven éven keresztül, minden általam tanított osztályról. Benne vannak a jegyek, a plusz- és mínusz pontok, természetesen a piros és fekete pöttyök is. Rögtönzések, dolgozatok jegyei, mind nyomon követhetők. Ezelőtt 15–20 évvel egyszer eljött hozzám egy volt tanítványom, s elhozta egy kolléganőjét egy kolozsvári egyetemi szakról, mert szerette volna megnézni a noteszeket. Nehezen álltam kötélnek, de végül megengedtem, hogy elvigye a noteszét. A jegyeket nem szabad egyébként megnézni, azok az adott diák személyiségi jogaihoz tartoznak. Pályám során olyan rinaldót is tanítottam, aki azt kérte, hogy vigyem biza el az apukája noteszét, hadd kukkantson bele, mert az apuka mindig azt meséli, hogy milyen nagy jegye volt fizikából. A gyermek pedig nagyon szeretett volna erről meggyőződni. Mondtam, hogy erről szó sem lehet. Az osztálytalálkozókra viszont szívesen viszem a noteszeket, de ezek az alkalmak csak nosztalgiázásra vannak, a jegyeket nem firtatjuk” — meséli nevetve.

Az osztálytalálkozók fontossága

„Az emberek egyéni életében is nagyon fontosnak tartom az osztálytalálkozókat, hiszen ha valaki azt gondolja, hogy valami nem sikerült az életében, vagy egy kicsit lemaradt, az egy ilyen találkozón meghallgathatja a többieket, rájöhet, hogy másoknak is akadnak hasonló gondjaik. Ebből a szempontból is nagyon jók ezek a találkozók, s ahogy lehetett, mindig részt vettem rajtuk. Kicsi félsz persze mindig van bennem, nehogy olyat mondjak vagy olyan hangnemben szólaljak meg, ami feszélyezetté tenné valamelyik diákomat. Erre mindig nagyon igyekszem odafigyelni, nehogy félreérthetők legyenek a mondataim. Nagyon jó felidézni a régi iskolai történeteket a különböző találkozókon. Nagyokat nevetünk a félresikerült puskázásokon. Volt olyan diákom, aki megette a puskát, mert nem tudta hova elrejteni, de olyan eset is előfordult, hogy egyiktől elvettem az információt tartalmazó lapocskát és átadtam egy másik diáknak, akin látszott, hogy sehogy nem boldogult. Kapjanak egy átmenő jegyet, ez vezetett engem mindig.”

A csínyekre való hajlam, a humor lehet az, ami Blázer János tanár urat a mai napig fitten tartja szellemileg. Kuncogva mesél ma is arról, hogy tüntették el borotvapengével a négyeseket a naplóból, egy idősebb, elismert kollégája kérésére. Egyszeri alkalom volt, talán elnézik ezt nekem — mondja. „Minek a naplóba négy darab négyes? — morogtunk. Hiszen eggyel is sakkban lehet tartani a diákot félév végéig. De négy darab négyes mellé hány jegy kell, hogy elérje az átmenőt? Részemről tanári csínynek tekintem az ilyen esetet, amire nem volt sok példa a pályám során. Annyit mondhatok, nagyon elítélem azt a magatartást, hogy indulunk egy 28 fős osztállyal, de az előttünk lévő osztályokból kibukottakkal 42 főre duzzad a létszám. Ez nagyon sok. Ott nem a diákokkal van hiba, hanem a tanári kar mentalitásában. Legalábbis — és ezt fontosnak tartom kihangsúlyozni — nekem ez a véleményem”.

Hogy lehet megtartani ötven év alatt a tanári pálya és a gyermekek iránti szeretetet, ami még mindig sugárzik a tanár úrból? — kérdeztem.

„Ez valószínűleg alkati és pszichikai kérdés is, amit nem lehet sem megtanulni, sem megtanítani. Éppen ezért nem tanácsolok senkinek semmit, mindenki tegyen belátása szerint. Úgy lesz a tanár önmaga. Azt viszont állítom, meg kell látni minden diákban a lehetőséget, hogy lehet belőle még valami, s erre alapozva foglalkozni vele.”

Mindenki tudja, hova tartozik

„Nagyon fontos az éntudat, hogy tudja az ember a helyét, hova tartozik. Ezt egy találkozón egyszer ki is fejtettem, hogy ha elmegyek egy templomba, mert úgy gondolom, hogy ahhoz a közösséghez tartozom, az a közösség elfogad engem, ugyanazokat az elveket vallom, mint ők és ezért ott jól érzem magam. Erre valaki megjegyezte: de a templomba nem azért megy az ember, mert azt érzi, hogy a közösséghez tartozik! Nagyon jó meglátás ez szerintem, de nekem a saját álláspontom is megnyugvást jelent” — vázolta meggyőződésének alapjait a pedagógus.

Mozgalmas nyár elé néz a tanár úr idén is. Sorra követik egymást az osztálytalálkozók, havonta többre is sor kerül a nyár folyamán. Saját találkozójára is készül: 1957-ben végzett, így volt osztálytársaival az 58. érettségi találkozójuk kapcsán idézik fel, mi is történt az utolsó találkozójuk óta eltelt időben. Ha tízen összejövünk, az már nagyon jó a mi korunkban — mondja nevetve.

„Tavaly voltunk Schlangen tanár úrral az ötvenéves egyetemi találkozónkon, s ott jegyezték meg a volt évfolyamtársaink: hogy ez a két nagykárolyi elég jól tartja magát! Nagyon jó hangulatú találkozó volt, összetartó társaság, erős évfolyam. Öregember vagyok, de nem vén — szaladt ki a számon. S ehhez tartom magam”.

Meggyőződésből vállalt feladatok

„Örülök, hogy ennyi sok emlékem összegyűlt, s jó emlékeim vannak. Nagyon sok diákot taníthattam, évente több száz nevet kellett megjegyeznem. Ami zavar, hogy ha mosolyogva megállít valaki, akkor az arc és a mosoly is ismerős, viszont nem mindig tudom társítani mellé a nevet. Ezer meg ezer névről van szó ötven év alatt, nem tudok mindenkit megjegyezni, de az arcokra és a mosolyokra emlékszem, azokat megismerem. Egy osztály számomra elsősorban a hozzáállásról emlékezetes. Az osztály hozzáállásáról a tantárgy tanulásához, vagy általában az emberi hozzáállása a diákoknak. Volt olyan osztályom, hogy csapnivaló volt, s bizony nem egy esetben pálcát kaptak a tenyerükre. S miután húsz fiú megkapta a tenyerest, a sor végén állónak azt mondtam: te még azt sem érdemled meg, hogy tenyerest adjak. Ez a fiú még mindig megvan és rendes ember lett belőle. Nagyon meg lehet róni így is egy diákot, s biza sok esetben ez a kiközösítés fájóbb is lehet. Az eset után meg is bántam, s arra gondoltam, lehet mégis inkább kellett volna neki is adnom egy tenyerest”.

„Járulékos tevékenységeimről annyit mondanék, hogy a nagykárolyi hetilapot megjelenése óta terjesztem. Húsz–harminc példányt minden héten elhelyezek, minden érdek nélkül. A másik fontos kezdeményezés, amit nagyon támogatok, az Enyedi Zsolt által működtetett Maturus-díj kiosztása. A SAY-YES Alapítvány programja nagyon fontos számomra. Hiszen azok a gyerekek, akik ott nyertek eddig, akár román, akár magyar tagozaton, mindannyian megtalálták helyüket az életben. Akár itthon vannak Nagykárolyban, akár elköltöztek valahova, az adott helyen az értelmiségiek körében vannak. És ez nagyon jó. Holott Zsolt már többször odacsapta a ceruzát, hogy kész, ennyi, befejeztem. De nem, ezt nem szabad, ezt folytatni kell! Ezek önként vállalt kötelezettségek számomra, de ettől még fontosabbak, hiszen szívből, meggyőződésből vállaltam őket.”

Fontos az iskolák sorsa

„Az iskolák sorsa nagyon érdekel, hiszen itt éltem le az életemet, az iskolákban. Nem tartom helyesnek a rivalizálást a tanintézmények között. Nagyon örülök, hogy jól működik az Elméleti Líceum, azt viszont sajnálom, hogy az Ipari Líceum – Iuliu Maniu Iskolaközpont — annyira épül lefelé. Annak is örülök, hogy a volt Mezőgazdasági Líceumban – Simion Bărnuţiu Szakképző Líceumban — új szelek kezdenek fújni, s ezekkel a szakosztályokkal ismét emelkedik az ázsiójuk. És annak is örülök, hogy ennek a katolikus iskolának befejeződik a kiépülése, és előkészítőtől érettségiig minden évfolyamon lesz osztály. Az mindegy, hogy hánynak sikerül az érettségije, mert a sorsuk úgyis elintéződik. És nem szabad elítélni egy osztályt, ha szakmai osztály, hogy nincs érettségijük, főleg akkor nem, ha a gyermekek szakmájukban helyezkednek el. Nem életfontosságú az érettségi diploma. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem értékelem az érettségit, hiszen van, ahol kell, de olyan is, ahol nem kérik, s inkább az emberi hozzáállást értékelik”.

Az iskola központi szerepet kapott Blázer tanár úr életében. Kértem, hogy meséljen arról is, hogy ezen kívül mi érdekli őt.

„Bélyeggyűjtő is vagyok, de sajnos nagyon leépítette a Román Posta a bélyeggyűjtőket. Ki is iktatta tevékenységi köréből, s most már kizárólag financiális úton lehet bélyegekhez jutni. Erre is iparág épült. Régebben gyűjtöttem a könyveket is. Ez még mindig fontos, ami érdekel, azt ma is igyekszem megvenni. Elég sok könyvem van, talán több is a kelleténél. Mindegyiket igyekeztem elolvasni. Meg is egyeztünk a feleségemmel, hogy nem sorozatokat gyűjtünk, hanem könyveket: a téma és a szerző az érdekes és nem a sorozat teljessége” — mondta el.

„Eltelt az ötven év, végeztük a dolgunkat, ahogy kellett és megpróbáltunk embernek maradni és embereket nevelni” — foglalta össze Blázer tanár úr a beszélgetés végén. Ez sikerült, hiszen az iskolapadokból kikerült egykori diákok ma is tisztelettel és szeretettel emlegetik nevét. A feléje áradó szeretetet pedig minden bizonnyal érzi, a mindennapokban éppúgy, mint az osztálytalálkozók végeláthatatlan során, melyek eseménydússá teszik nyarait. Ötven év hozománya ez is, kis noteszekkel, rengeteg élménnyel, szeretettel kiegészülve.

Tőtős Tímea