Egyik nap mégis megkockáztattam, mert a mostani üzemanyagárak mellett nem érdemes egyedül autózni, illetve a környezetnek is egészségesebb, ha többen megyünk egy füst alatt. Hazafelé éppen csúcsidőben sikerült elindulnom, és nem volt szerencsém, mert az amúgy is megritkított számú járatok közül is a kisebb busz közlekedett épp abban az időszakban. A jármű sofőr feletti részén jó nagy betűkkel írták ki a tervezők, milyen közlekedésbiztonsági szabályok vonatkoznak az adott konstrukcióra. Közel húsz ülő- és nulla állóhellyel rendelkezett. Ehhez képest majdnem annyian zsúfolódtunk össze a székek közötti szűk folyosón, mint amennyien ültek. Ez nem annyira meglepő, hiszen a szabályok azért vannak, hogy legyen mit áthágni. Mindemellett gyerekkoromban már megszokhattam ezt a stílusú közlekedést, hiszen akkor még naponta egy csuklós busz közlekedett, annak meg épp csak a kerekén nem ültek emberek.

Ami sokkal inkább érdekesnek tűnt számomra, az az, hogy a székeken ülők átlagéletkora legalább fele volt az állókénak. Még ennél is sokkal érdekesebb, hogy a székeket foglalók ezt észre sem vették, ugyanis nem értek rá, mert a telefonjukat simogatták. A készülékek éppen csak nem doromboltak a gyönyörűségtől, miközben a nénik meg nyögdécseltek a derékfájdalmuk súlya alatt. Az iskolából hazatérő, erősen megfáradt ifjúság mit sem sejtve utazta végig a megterhelő fél órát, és az utazóközönséggel komoly közelharcot vívva le is szállt a neki megfelelő megállóban. Tanulság nincsen, csak tények. Akik most ülnek, azok egyszer majd állni fognak, és ahogy az idő telik, az ő derekuk is egyre nehezebb lesz. Leülni viszont nem fognak tudni, mert az üléseken az a generáció fog tespedni, amelyet nekik kellett volna megtanítaniuk az alapvető illemtan szabályaira.

Végh Balázs