1989 decemberének története sokak számára ma már csak a történelem egy aprócska része. Annyira apró, hogy azok, akik az ezt követő időszakban nevelkedtek, már nem is értik, hogy mire kell emlékezni, igaz, sok mindent azok sem értenek, akik átélték azokat a napokat. Amikor a kelet–európai rendszerváltások sorozata végigsöpörte a szocialista országokat, Romániában működött a leggonoszabb diktatúra és elnyomás, a világtól való elzártság itt volt a legerőteljesebb, és leghaloványabb a remény a változásra. Temesváron december közepén mégis megtörtént a csoda: Tőkés László megtörte a hallgatás falát, előbb hívei, majd a város többnemzetiségű polgárai álltak mellé, hogy kivívják a szabadságot. Ahogy az lenni szokott, jött a megtorlás, de a népharag nem szűnt meg, december 22-én megbukott a rendszer. Most, az 1989-es változások évfordulójának küszöbén minden eddiginél jobban látszik: gyökeres megújulásra volna szüksége a román társadalomnak. Huszonnégy év után sem tudjuk, mi történt Ceauşescu megbuktatása idején, de egyre nyilvánvalóbb, nem forradalom volt. Egyesek szerint „népfelkelés hátszelén erőre kapott államcsíny”, ezt követően a kommunista második–harmadik vonal vette át, majd birtokolta a hatalmat. A politikai osztály valós rendszerváltása azóta sem történt meg. Ugyanazok az emberek vagy kinevelt utódaik irányítják az országot, az újak pedig jól alkalmazkodnak a többségi irányvonalhoz, gyakorlathoz. Ők juttatták Romániát a mai állapotba. Egy velejéig romlott, korrupt politikai osztályhoz, amely elsősorban saját, a köréje fonódott csoportosulások érdekeit tartja szem előtt. Temesvár szelleme rég meghalt. Akkor kezdett haldokolni, amikor Bukarest elutasította az ott megfogalmazott kiáltvány nyolcadik pontját, mely ki akarta zárni az új hatalomból a régi rezsim embereit. A mai Temesvár már nem a szabadság, az összefogás színtere. Mindaz, ami akkor kibontakozott a népfelkelés zavarából: a szabad, jóléti társadalom reménye a mindent behálózó maffiaharcok martalékává vált.

Elek György