Sorban számolja fel a távolsági buszok megállóit a szatmárnémeti városvezetés, egyre inkább ellehetetlenítve a megyeszékhely közvetlen vonzáskörzetében élők mindennapjait. Ahelyett, hogy közelebb húzná magához a peremtelepüléseket a város, egyre inkább eltartja őket magától. Két éve tart a távolsági járatok kigolyózása a városból, több megállójukat is bezárták azóta — többek között a Decebal híd alatti, tágas megállót is —, legutóbb meg a Kogălniceanu utca Martirilor Deportaţi utca felőli sarkán lévőt. A 2015 óta hangoztatott jótékony hatása az átszervezésnek azóta sem látszik, az autós sorok ugyanúgy és ugyanazokban az órákban kígyóznak ugyanazokon a helyeken, mint ahol azelőtt is kígyóztak, és a városi buszoknak sem lett több utasuk. Az sem egészen világos, hogy az október elsejétől bezárt Kogălniceanu utcai távolságibusz-megállónak miért kellett vesznie. Először azt mondták, hogy azért, mert a környéken élők kérték, utána meg azt, hogy azért, mert ez csak ideiglenes megálló volt addig, amíg a Ştefan cel Mare utcai Zárda-templom épületrészének tatarozásával végeznek. A homlokzati munkával ott hónapok óta készen vannak, mégsem lehet a buszokra a Zárda előtt felülni, de közben az ennek pótlására létrehozott, ideiglenes megállót is bezárták. Mint ahogy a Decebal híd alatt sem lesz többé buszállomás, hiába fejeződnek majd be a munkálatok a híd alapzatán. Több távolságibusz-megállót közlekedésbiztonsági okból zártak be zebra és kereszteződés közelsége miatt, miközben Transurban-buszok állnak meg és állomásoznak évtizedek óta ugyanolyan körülmények között. Például a 14 Mai lakótelepen.

A szekeret fogja a lovak elé a városvezetés akkor, amikor saját közlekedési vállalata buszait ígéri bevetni a peremtelepülések ellátására, illetve korszerű buszpályaudvarról beszél, mert egyik elképzelés sem több, mint szándék. Miért kell az egyik megoldást elvetni még azelőtt, hogy lenne egy másik, miért kell ideiglenes megállót felszámolni, ha nem nyitják vissza az eredetit, miért kell a távolsági buszokat kitiltani a városközpontból, ha nincs buszpályaudvar, ahová terelni lehetne azokat?

És ne felejtsük el, hogy van egy metropoliszövezet, amelyikkel épp azt lehet elérni, hogy az ennek fővárosi szerepét ellátó Szatmárnémetivel napi rendszeres kapcsolatban lévő emberek és az ezek állandó lakhelyét adó falvak eggyé válhassanak a várossal. A jó, gyors és észszerű közlekedés a mai életvitel egyik alapfeltétele. Ha a peremtelepüléseken élők nem is Szatmárnémetiben adóznak, de itt adózó cégnél dolgoznak, itt bért fizető boltban vásárolnak, és itt pótolják a magyar iskolák fejkvótáit a gyerekeik. Nagy hiba lenne a kisember utazási lehetőségeit szétcincáló ballépéssel kezdeni a szatmárnémeti metropoliszövezet felébresztését a négy éve tartó kómájából.

Princz Csaba