Az autonómia a romániai magyar közbeszéd kulcskifejezése. Kereskényi Sándor politológust ennek a számunkra annyira fontos fogalomnak a keletkezéséről, eszmetörténeti fejlődéséről, jelenlegi szerepéről, valamint a román belpolitika reakciójáról kérdeztük.

— Mi az, amit az autonómia fogalmáról feltétlenül tudnunk kell?

— Ezt is a régi görögök találták fel, mint annyi mást. Igaz, náluk egyfajta öntörvényűséget jelentett, és így azoknak a jelenségeknek a jellemzője volt, amelyek saját elveik alapján léteztek, illetve működtek. A görög városállamok például saját alkotmánnyal, gazdálkodással, kulturális hagyományokkal és törvénykezéssel bírtak, megfelelve ezáltal a politikai önrendelkezés lényeges alapfeltételeinek. A mai politikai szóhasználatban az autonómia olyan önmagukat kormányzó közösségi entitásokat jelöl, melyek saját célkitűzésekkel rendelkeznek, és jelentős kezdeményezési, illetve végrehajtási szabadságot élveznek. Mindemellett szokás autonóm személyekről, csoportokról, intézményekről is beszélni, szemben azokkal, akik külső erőktől függenek. Beszélhetünk az autonómia filozófiai, szociológiai és politológiai fogalmáról, de újabban a fogalom antropológiai és lélektani értelemben is használatos. Ez is azt jelzi, hogy az autonómia rendkívül széles jelentéskörrel bír, és nagyon fontos elméleti szerepet játszik a társadalmi lét megismerésében és magyarázatában. Azt is mondhatnánk, hogy e fogalom nélkül a társadalomtudományos leírás és értékelés egyszerűen elképzelhetetlen lenne.

— Vajon hogyan alakult ennek a nagyon fontos fogalomnak az „eszmetörténeti karrierje”?

— Az autonómia-fogalomnak nagyon kalandos eszmetörténeti pályája volt. Szemléltetésképpen legyen szabad hivatkoznom három nagy hatású kiadványra. Michel Foucault A szubjektum hermeneutikája című könyvében a fogalom antik gyökereit vizsgálja. Az ókori görög embernek joga és egyben kötelessége volt, hogy „gondját viselje önmagának”, hogy saját célt és értelmet találjon életének, hogy szabaddá tegye önmagát mint gondolkodó és cselekvő lényt. Ez az ember az önmegvalósítás erkölcsi távlatába helyezte magát, s az erkölcsi és politikai autonómia számára egyfajta saját sorsvállalást jelentett. Az újkori ember autonómia-felfogásáról J. B. Schneewind írt nagyszerű könyvet Az autonómia felfedezése címmel. Ebben a Machiavellitől Kantig húzódó korszakot tekinti át. A lelkiismereti szabadság megszerzésének és gyakorlásának csodálatos eposza ez, tele tragikus küzdelmekkel a reneszánsz, a reformáció és a felvilágosodás történelmi színpadain. Mario Turchetti Zsarnokság és zsarnokölés című könyve viszont mindennek a fonákját mutatja: hogyan válik az egyéni és a közösségi szabadság igénye dühödt fanatizmussá, a békés reform véres forradalommá, a nemzeteszme nácizmussá, az ellenálló terroristává. Ezekből a könyvekből világosan kirajzolódik, hogy az egyéni és közösségi önrendelkezés — és gondoljunk itt elsősorban a jézusi példára — először mindig lelkiismereti kérdés. Ez a motorja minden olyan további lépésnek, amely az erkölcsi és a politikai szabadság kiteljesedése felé mutat. Mi több, a lelkiismeret őrködése nélkül a legszebb és legszentebb szabadságeszmék is átcsaphatnak a legeszeveszettebb zsarnokságba, akár olyanba is, amikor éppen a humanizmus égisze alatt követik el az emberellenes gaztetteket.

— Milyen magyar vonatkozásai vannak ennek a felemelő, ellentmondásos történetnek?

— Bővében vagyunk az ilyeneknek. A magyar reformáció — szinkronban a nagy európai törekvésekkel — számos példát mutat. A magyar presbitériumok, egy időben holland és skót hittestvéreikkel, autonómia-tervezeteket dolgoztak ki, tettek közzé és mozgósítottak megvalósításukért. Egyház- sőt városközösségek szövetkeztek egymással a hitgyakorlás autonómiájának nevében. Egy nagyon komoly alulról fölfelé szerveződési folyamat indult meg. Ami azért is nagy dolog, mert a Szentkorona-eszme, ami a magyar közjogi gondolkodás gerincét alkotta, valamilyen fentről lefelé kiterjesztett közösségeszmét jelenített meg. A szakrálisan egységes hatalmi reprezentáció és a belső függetlenség korporatív igénye együtt élt a magyar politikai eszmetörténetben. A mérleg nyelve sokszor billegett, és ebben a kettősségben egyszerre vannak benne történelmünk legősibb és legmodernebb motívumai is.

— Léteztek a történelem folyamán sajátos erdélyi autonómia-formák?

— Ilyennek tekintjük a szász vagy olykor a székely közéleti létformát, vagy akár magát az önálló erdélyi fejedelemséget is. De ide sorolható a két világháború közötti transzilvanista elképzelés, amely azonban nem vált széles körben politikai ideológiává, hanem megmaradt irodalmi, illetve kulturális jelenségnek. Erdély egyébként — éppen sajátos földrajzi, gazdasági és kulturális adottságainál fogva, de politikai hagyományai révén is — szinte kínálkozott autonómia-kísérletek tárgyául. Sajnos a 19–20. századi etnopolitikai konfliktusok elmérgesedése tönkretette az etnokulturális harmónia esélyeit. A jelenlegi állapotokról azt kell mondanom, hogy ezek közepette a multikulturalizmus inkább illúzió, mint valóság.

— Az autonómia központi fogalommá vált az 1989 utáni romániai magyar közbeszédben. Mi volt ennek az oka?

— Szükség volt egy olyan eszmére, amivel a magyarságot bátorítani, lelkesíteni és mozgósítani lehet. A megmaradás reményét tápláló ígéretre volt szükség, olyan távlat felmutatására, amely erőt ad a cselekvéshez. Mindez társult az egységesülő Európához kapcsolódó, nagyon pozitív elvárásokkal, és kevéssé számolt a román nacionalizmussal, sőt feltételezett egy viszonylag toleráns román hozzáállást is. A későbbiekben az RMDSZ politizálása egyre inkább a román valósághoz igazodott. Ez az autonómia-elképzelések megvalósíthatóságát időben fokozatosan kitolta, és magát az eszmét a program meglehetősen távlati elemévé tette. Így aztán várható volt, hogy az RMDSZ belső ellenzéke éppen az autonómia jelszavát fogja zászlójára tűzni, és a romániai magyar közélet belső vitái is e fogalom mentén fognak körvonalazódni.

— Milyenek a mai autonómia-elképzelések?

— Ma a romániai magyar közbeszédben egy minimalista (RMDSZ) és egy maximalista (EMNP) autonómia-koncepcióval számolhatunk. Mindkettő ideologisztikus és instrumentális, azaz jelentősen átpolitizált. Ezen túl mindkettő megpróbál a másik vélt vagy valós hibáira építeni, azaz felfogását jellegzetesen egy politikai verseny tárgyává teszi. Az RMDSZ az elmúlt évtizedben abból indult ki, hogy ajánlatos — különösen a romániai valóságot figyelembe véve — négy autonómia-szintet megkülönböztetni. Az első a kulturális autonómia, a második az önkormányzati hatáskörök kibővítése, a harmadik a középszintű közigazgatás határainak újbóli meghúzása — az etnikai határok követésével, a negyedik pedig, mintegy kiegészítésképpen, a szórványban élőkre vonatkozó nyelvi jogok biztosítása. A kulturális autonómia nyelvi, oktatási, művelődési hagyományok intézményes megőrzését célozza. Egyébként ezen jogok biztosítása mind a személyi, mind a területi autonómiák conditio sine qua non-ja. Ezzel szemben az EMNP — alkalmazható külhoni analógiák alapján, és sokszor nagyvonalúan kezelve a hazai viszonyokat — egyértelműen a területi autonómia szorgalmazását állítja előtérbe. Ezt újabban a Székelyföld mellett a Partium egy részére is kiterjeszthetőnek találja. Az elképzelés lényege az, hogy hozzanak létre olyan régió-méretű közigazgatási egységeket — közvetlenül az állami szint alatt —, melyek választott testületeken keresztül gyakorolhatják a politikai önkormányzatok jellegzetes kompetenciáit. Nem nehéz kitalálni, hogy a mindenkori román belpolitika hogyan reagál a területi autonómia szorgalmazására. Minden ilyen kezdeményezést az elkülönülés, a leszakadás kezdetének tekinti. Reakciója annál is hevesebb, mert az állampolitikai rangra emelt heves nacionalizmus ma is kiemelt eszköze a román pártok fegyvertárának.

— Milyen megoldási lehetőségek kínálkoznak?

— Salat Levente politológus szerint az autonómia, lényegét tekintve, az integráció egyik formája, és az esetek többségében stabilizáló lehet — tehát érdemes vállalni a megteremtésével járó kockázatokat. Erről azonban a többséget — annak rendje és módja szerint — meg is kell győzni. A nemzetpolitika egyik ismert szakértője, Kántor Zoltán, már tíz évvel ezelőtt figyelmeztetett arra, hogy a Markó Béla és Tőkés László köré tömörülő romániai magyar politikai elit számára az autonómia egyszerre cél és eszköz. Ez a helyzet — amely azóta csak kiélesedett — komoly eszmei konfliktusokat generál, és végső soron negatív módon befolyásolja az itteni magyar etnikum választói preferenciáit. Ez azt is jelenti, hogy mind az RMDSZ-nek, mind pedig az EMNP-nek át kell gondolnia az autonómiával kapcsolatos programszerű elképzeléseit, mégpedig az álláspontok közelítése érdekében. Természetesen az is elképzelhető, hogy a két politikai formáció közti eszmei szakadék tovább mélyül — ehhez egyébként különböző érdekek fűződnek.

— Mi az érdeke a romániai magyarságnak?

— Erről nagyon nehéz objektív érvényű véleményt mondani. Azt hiszem, úgy fogalmazhatnánk, hogy a romániai magyarság fontos érdeke az, hogy az autonómiáról gondolkozó politikusai minél lelkiismeretesebbek legyenek. Itt nemcsak valamiféle morális elkötelezettségre célzok, hanem reálpolitikai tisztánlátásra is. Egyébként is mindenképpen szerencsés volna, ha az autonómia-problémát mindannyian érzelmek és indulatok nélkül próbálnánk megközelíteni, vagy legalább kevesebb érzelemmel és indulattal. Sőt, talán az volna a legjobb, ha ezt a fogalmat próbálnánk depolitizálni, visszahelyezve egy általános eszme- és társadalomtörténeti összefüggésrendszerbe.

— Mi volna ennek az alapfeltétele?

— Elsősorban talán az, hogy próbáljunk szétválasztani két dolgot. Az egyik az, hogy mit gondoltak a magyarok az idők folyamán a maguk történelméről. A mások az, hogy milyen volt, milyen lehetett ez a történelem a maga valóságában. Vagyis: egészséges nemzeti önismeretre és önértékelésre volna szükség, hiszen egy olyan korszakban élünk, amelyben a tisztánlátást sok minden nehezíti. Nemcsak az autonómia-fogalmak, hanem a nemzetek is kíméletlen versenyben vannak egymással, nekünk azonban tisztességesen helyt kell állnunk ebben a lassan már világméretű versenyben.

— Vajon hogyan állhat helyt egy etnikum-töredék a globalizációs hajszában?

— Azt hiszem, főleg értelmiségének tudatosodása révén. Ennek az értelmiségnek — amely természetesen már megindult a kozmopolitizmus divatosnak és kényelmesnek látszó útján — felelősséget kell vállalnia a kisebbségi társadalom erkölcsi és politikai fejlődéséért. Talán naponta meg kell kérdeznie magától: lehet-e szabad az, aki azt képzeli, hogy hazudnia szükséges? Lehet-e szabad az, aki úgy véli, hogy rá van kényszerülve a lopásra? Lehet-e szabad az, aki szinte soha nem mutathatja ki cselekvő módon együttérzését a jogfosztottal és a szűkölködővel? Egyáltalán, szabad-e az, aki, mivel nincs közvetlenül érintve, eltűri a jogtiprást, a korrupciót, a diszkrimináció különböző formáit?

Ilyen szempontból, talán mégis vissza kell térnünk a humanista típusú értelmiség megfakultnak tűnő eszményéhez. Máskülönben hozzá sem lehet kezdeni az erdélyi magyar autonómiák időtálló felépítéséhez. A mozgósítást csak egy hitelesként elfogadott társadalmi réteg kezdheti el. Egy olyan réteg, mely számára az autonómia-csinálás valóban lelkiismereti kérdés. Remélem, hogy ez a felismerés megjelenik majd a mai RMDSZ-kongresszus munkálatai során is.

Elek György