Elszomorítóak vagyunk. A szomszédnak hiába magyarázom, hogy ne reménykedjen abban, hogy egyszer valami bennfentes információhoz jut, és annyi pénze lesz, hogy többé nem kell dolgozzon. Nem úgy működik az — gondolom —, és egyébként sem lenne üdvös az anyagiakban dús semmittevés. Imádkozzon inkább azért, hogy legalább összességében becsüljék meg a munkáját. Talán az a legfontosabb — gondolom én.

De ha mások bőréről van szó, könnyen érvelek. Közben szégyenemben írok a régi kollégának. Szánom-bánom, szégyenlem, de nem állhatok ki mellette. Egész egyszerűen nem tehetem meg. Hiszen nehezemre esik. Szembe kellene ugyanis szállnom — szerencsére csak a szavak szintjén — egy olyan emberrel, akire alapvetően felnézek (felnéztem eddig). Inkább pufogtatok én is közhelyeket: csak azokat támadják, akik valamit letesznek az asztalra. Így hát tulajdonképpen örüljön az aljasságnak stb. Közben restellem magamat. Mert hogy nem kelek a velem egyívású oldalára, holott igaza van. Róla állított a másik valótlanságot, és elemi joga mindenkinek a saját igazát elmondani. Nekünk, a többieknek pedig kötelességünk mérlegelni, s ha emberi ésszel elégségesnek tűnő információval rendelkezünk, legalábbis nemtetszésünket kinyilvánítanunk a méltánytalanul eljáróval szemben.

Ezt tudom, hiszem, vallom, de nem teszem meg mégsem. Most is rébuszokban beszélek… Pedig magamat mennyire tudom sajnálni, amikor minden észérv ellenére emberek, talán hozzám hasonlóan konfliktuskerülésből, rossz szagú nosztalgiázásból megtűrnek tolvajokat, hazugokat, csalfákat stb. maguk körül. Még csak nem is néznek az illetőre rosszul, eleinte talán keserű szájízzel, de mosolyognak neki. Ennek hatására ő is talál magának mentségeket, és óhatatlanul a következő gaztette felé sodródik.

Mégsem teszem meg én sem, és mégis rosszulesik, ha mások sem teszik meg. Ilyen fura világot élünk. Ugyan mit kellene tennem, hogy ez megváltozzon?

Megyeri Tamás Róbert