Szeretik egymást, mint… az unitáriusok. Úgy szeretik egymást. Az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház Szatmárnémetiben élő, nyilvántartásba vett híveinek létszáma csekélynek mondható. Nincsenek sokan, ezt ők tudják. A városban és környékén lakó unitáriusok, valamint más felekezetű családtagjaik, szeretetenergiájuk figyelemre méltó részét arra is fordítják, hogy személyes találkozások, közösségi alkalmak keretében egymást jobban megismerjék, egymást lehetőleg segítsék egy jó szóval, egy finom sütemény receptjével, egymást „számon- és nyilvántartsák”. Egy küzdelmes múltú, ám ígéretes jelenű vallási kisebbség képviselőiként hitéletükben az első kérdés nem az, hogy „mit hiszel”, sokkal inkább az, hogy „miként éled meg hitedet a mindennapokban”, „milyen emberré formál a hited”, „egységben élsz-e a Világmindenséggel”, „tudsz-e gyarló emberi természeted ellenére jót cselekedni”, „tudsz-e türelmesen viszonyulni másként gondolkodó embertársadhoz”, „képes vagy-e tisztelni vagy akár szeretni azt a melletted élőt, aki másként imádkozik, aki másként hisz az Örökkévaló Istenben”?

Ha kívülállóként figyelném kapcsolatteremtő és karitatív tevékenységüket, azt mondanám, hogy élet- és ésszerűen, emberbaráti módon nyilvánulnak meg, emellett „jó befektetők”, mert hittestvérközösséghez tartozni jelentős érték a virtuális közösségi fórumok divatja és túltengése idején. Nem érzem magam kívülállónak, merem remélni, hogy közéjük tartozok: a szatmári unitáriusok és más felekezetű családtagjaik közé.

Azok közé, akik bölcsőhelyükről már hosszú ideje, földrajzi értelemben messze kerültek. Akik „annak idején” a Partium történelmi régió e szép városába vagy vonzáskörzetébe érkeztek pályakezdő mérnökként, pedagógusként vagy már jelentős szakmai tapasztalattal rendelkező topográfusként, zenészként. Akik úgy rendelkeztek és rendelkeznek lak- és munkahellyel e városban, hogy amikor csak tehették, útra keltek, hogy szülőhelyükön, falun vagy városon találkozhassanak a már szépkorú, egyedül élő szülővel, szülőkkel, akiknek szívében visszhangzanak a költő sorai: „Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél” (…) „Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.” (…) „Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra. Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket. (Részlet Csoóri Sándor Anyám szavai című verséből.)

Úgy szeretik egymást, mint az unitáriusok. Akik egyházuk történelme megpróbáló évszázadaiban, felekezeti türelmetlenség és politikai elnyomás idején EGYmásba kapaszkodtak és EGYSÉGben maradtak, akik vallásfelfogásuk „mentéséért”, ha kellett, üldöztetést és vértanúságot is (!) vállaltak, akik hitték, hogy vallásközösségüknek történelmi küldetése van, elsősorban a MAG NÉPE életében, de a széles nagyvilágban is! Akkor, a nyilvánvaló „unitáriusellenesség” idején, a 18. században született az a közmondás, hogy: úgy szeretik egymást, mint az unitáriusok.

Most, amikor Szatmárnémetiben is baráti gesztusok, kedves szavak, a keresztény ökuménia vágyától átszőtt megnyilatkozások hangzanak el Isten tiszteletére felszentelt templomokban, e sorok írója szeretné az Olvasó figyelmébe ajánlani a Szatmáron élő unitáriusok „frissnek számító” közösségépítő rendezvényét, a szórványgyülekezeti napot.

Pálffy Anna-Mária, az Északnyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség 2013 májusában kinevezett, Szatmárnémetiben lakó lelkésznője, néhány istentiszteleti alkalom és a vezetőséggel való beszélgetések után, a következőképpen fogalmazott: „Szatmári híveinknek közösségi élményre van szüksége. Előbb a személyközi kapcsolatok kell erősödjenek, majd fokozatosan rátérhetünk az ingatlanvásárlás ügyére.”

Újabb közösségépítő alkalomnak bizonyult a január 24-én, vasárnap lezajlott unitárius szórványgyülekezeti nap. Az új év elején módosult az istentisztelet kezdése időpontja, a hívek egyetértettek abban, hogy délelőtt 11 órától frissebb a közösségi vallásélmény. A bensőséges, családias jellegű együttlét helyszíne a megszokott volt, éspedig a Wolfenbüttel utcai Evangélikus Imaház, annyi változással, hogy az evangélikusok tulajdonában levő ingatlan egyik „kis imaházzá” alakított nagyszobájában (fűtés, takarékosság szempont) töltöttünk együtt egy áhítatos órát, melynek keretében a közösségszervező lelkésznő az embertárs szeretetteljes szolgálata lehetőségére hívta fel a figyelmet a názáreti Jézus példája által: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20, 28)

Ez alkalommal kerültek átadásra az Unitáriusok Szatmáron feliratot, „A hit Isten ajándéka” (Ef 2, 8 ) újszövetségi versrészt és a saját logót tartalmazó, jókívánságos kártyanaptárak. Alig fél órán belül közel félszáz lélek „szállta meg” ugyanazt a vendéglátó egységet, melyben 2015. januárjában is közebédre gyűltek össze.

A múlt évi alkalomhoz hasonlóan most is jó hangulatú rendezvénynek lehettünk részesei: a házaspárok kötetlen beszélgetésben „oldódtak”, a kisgyermekek pedig — gyönyörűség volt hallani és látni — jókedvűen „cseverésztek”, kergetőztek szüleik figyelő tekintetétől kísérve. Kuriózumnak számított az unitárius vallású bágyoni Bodoczy/Bodóczy család genealógiájába bepillantást engedő kutatás eredményének helyszíni megtekintése. Csoportkép is készült, és a hagyományos unitárius köszönés (Isten áldja!) előtt elhangzott: „Lelkésznő/ Tiszteletes asszony! Olyan jólesett a lelkünknek a prédikáció, és itt is nagyon jól éreztük magunkat, az étel-ital, minden finom volt, nem lenne kedve, hogy idén kosaras bált is szervezzünk?”

A kérdésre helyben nem született válasz, ám tény, hogy a szatmári unitáriusok sorait kiváló zenész is erősíti…

Pálffy Tamás Szabolcs

*Megjegyzés: A szerző újságírói alapképesítéssel rendelkező unitárius lelkész.