Muhi Sándor grafikusművész Ágak-bogak, emberek címmel készítette el újabb sorozatát. Az alábbiakban művészetéről, a kortárs művészetről alkotott véleményéről, annak szerepéről, sajátos kifejezési módjáról és művészi eszközeiről kérdeztük az alkotót.

— Egyesek szerint értékválság van, mások szerint értékváltás. Ebben a változó világban kihívás előtt áll a grafikus is, hiszen olyan önkifejezési módot kell találjon, ami egyszerre korszerű, művészi és üzenethordozó. Muhi Sándor megtalálta a maga formateremtő stílusát, amit több eddigi tárlata bizonyít. Most egy újabb sorozata készült el, amiről így vall: 2010-től érlelődött meg bennem a gondolat, hogy rajzolni fényképezőgéppel is lehet, hiszen sohasem a „hogyan”, hanem a „mit” a lényeges. Hogy érti ezt?

— Azok közé tartozom, akik nem a válságban, hanem az örök témák korszerű, harmadik évezredi tolmácsolásában hisznek. Annak idején engem a természetelvű, hagyományos ábrázolásmód szellemében tanítottak, formáltak kiváló pedagógusok, akikre máig tisztelettel és szeretettel emlékszem. Nem ők tehetnek arról, hogy közben megváltozott körülöttünk a világ. Nagyra értékelem eredményeiket, de azt is tudom, hogy mi ehhez már nem sok újat tudunk hozzáadni. Évekig tartó megtorpanás, helyben járás után 2010–11 körül döntöttem úgy, hogy váltok. 2011-ben kiadattam egy kis albumot addigi munkáimról. Ezt többen hivalkodásnak vélték, én egy hosszabb alkotói időszak végleges lezárásának tekintettem. A forma, a kifejezés módja, eszköze, a „hogyan” ezerféle lehet, a fontos a „mit”, a tartalom.

— A fényképezőgép az alkotás nélkülözhetetlen eszköze. Hogyan használja fel a fotót képzőművészeti alkotások létrehozásában?

— Alapmotívumok rögzítésére használom, ezért mindig nálam van, előfordul, hogy naponta több száz felvételt készítek. A látottakat le is rajzolhatnám — egy időben nagyon sok hasonló vázlatot készítettem —, de minek? A fotózás — ha a technikai feltételek, ismeretek adottak — gyorsabb, hatékonyabb és összehasonlíthatatlanul árnyaltabb képi lehetőségeket rejt magában. Van a 16-os lakónegyed szélén, a töltés mellett, a szemetes konténerek közelében egy fiatal diófa, hónapok óta fotózom különböző napszakokban, fényviszonyok között a csupasz ágait. Több száz felvételt készítettem, amelyek közül átalakítva, átformálva a későbbiekben csak 4–5 darabot használtam fel. Ez így működik!

— Az Ágak-bogak, emberek összekapcsolódása bizonyára nem véletlenszerű, és hosszabb ideje érlelődik önben. Hogyan kapcsolódnak ezek a fogalmak?

— A Kortárs közhelyek sorozatom 2012-ben arról szólt, hogy a köznapi tárgyaink nem csak jellemeznek bennünket, hanem formálják, meghatározzák mindennapi életünket. A pillepalack kalandjának (2013) a főszereplői első ránézésre a flakonok, de ezek valójában emberek, vagyis mi vagyunk. Az élet szép (2014–15) címet viselő tárlatom vezérfonala a gyermeki rácsodálkozás a világra, a dolgok naivnak gondolt, de a lényeget biztosan felismerő megközelítése. A mostani kiállításom anyaga (2016–17) arról szól, hogy a természet szerves, elidegeníthetetlen részei vagyunk. Erre a kötődésre utal a cím, a grafikai lapok pedig arra, hogy az ágak-bogak segítségével emberi tartalmak, érzések közvetíthetőek. Nem azon töprengek, hogy milyen változatos, gyönyörű és utánozhatatlan a természet — ezt már előttem nagyon sokan, nagyon magas szinten megtették —, hanem ágakból-bogakból építem emberi környezetünk összetett, változatos világát, olykor egyéniségeket, jellemeket formálok belőlük. Egy szokatlan nézőpont ugyanis rejtett, addig ismeretlen összefüggések feltárására is alkalmas lehet.

— Néhány éve szinte egy időben rendez konkrét és virtuális kiállításokat. Megítélése szerint van-e jövője a hagyományos tárlatoknak?

— Van, hiszen a személyes találkozás az alkotással megkerülhetetlen. Ha nem hinnék benne, nem jelentkeztem volna az utóbbi öt évben kilenc egyéni tárlattal Szatmárnémetiben, Kolozsváron, Magyarországon, viszont a hagyományos forma önmagában már kevés, mert az ünnepélyes megnyitók után általában üresek a kiállítótermek. Ez a felismerés vett rá, hogy virtuális tárlatokat rendezzek, amelyekhez természetesen előbb meg kellett teremtenem a megfelelő fórumokat, kereteket: http://www.muhisandor.eoldal.hu/, www.facebook.com/szatmari.kultura, nwww.facebook.com/pages/Régi-Szatmár/1443975139206937, www.facebook.com/muhisandor, https://www.youtube.com/channel/UC-ar_NJ__tZzscKuaZBuJaQ, https://www.facebook.com/muhi2017/

A fenti oldalakat ma már naponta több ezren látogatják, és nemcsak a saját munkáim, hanem a képzőművészet, építészeti, helytörténeti értékek, művészi fotók, írások napi népszerűsítésére is alkalmasak. Nincs az a kiállítóterem a világon, amely hasonló lehetőségeket kínálna, nyújtana.

— Az utóbbi években üveg és ráma nélkül állítja ki a munkáit, amelyek minden esetben összefüggő sorozatok. Mondana erről néhány szót?

— Harmincöt éven át a kollégák túlnyomó többségéhez hasonlóan hagyományos módon tálaltam a képeimet. Pár éve azt gondolom, nem biztos, hogy a festmény, grafika csak a lakások, intézmények falán kell gyönyörködtesse az ott-tartózkodókat. Ennél sokkal összetettebb, árnyaltabb szerepkör kialakulását tapasztalom, napjainkban a művészet a szemünk láttára, a szó szoros értelmében köztulajdonná válik. A színes reklámok, utcaképek, dizájn, logók, piktogramok világában élünk, ebben a hatalmas kínálatban az önálló grafikai alkotás csak kis szelet, hab a tortán.

A világ, a művészet kisajátíthatatlan, ne akarjunk tehát minden pillanatnyi, érdekesnek, értékesnek tűnő gondolatot, érzést, ötletet „kőbe vésni”, berámázni, talapzatra tenni, formailag végérvényesnek nyilvánítani. Egy óra kevés lenne ahhoz, hogy felsoroljam, hány pótolhatatlannak hitt életmű ment térségünkben feledésbe az utóbbi évtizedek forgatagában. Ez nem az utókor hálátlansága, érdektelensége miatt van, hanem a dolgok természetéből adódik. A fentiek tudatában kötelességemnek érzem, hogy formailag is hangsúlyozzam az ideiglenes, átmeneti jelleget. Halkan, minden bántó szándék nélkül megjegyezném, ez a magatartás egyben önismeret, arányérzék kérdése is.

Sorozatokat azért készítek, mert szerintem 25–30 különböző tájkép, csendélet, portré, kompozíció még nem tárlat, attól válhat azzá, ha valami összefogja, egybekovácsolja, ha egységes üzenete van.

Számomra a legtöbb gondot azonban nem a fentiek, hanem a kiállítás formai része jelentette és jelenti ma is. Meg kellett keresnem a megfelelő anyagokat, technikai lehetőségeket, ki kellett találnom a szállítás, felfüggesztés, raktározás módját és a promóciós anyagok (plakát, szórólap, meghívó) formáját. Ezeken eddig már többször változtattam, és valószínű, hogy a továbbiakban is fogok.

Az értetlenségen, gyanakváson kívül ez a feladathalmaz külön teher, „büntetés” mindazoknak, akik ki mernek lépni a kényelmes, mások által már jó ideje bejáratott és széles körben elfogadott keretekből.

— A fentiek szinte kínálják a kérdést: mi tartja a pályán az eladhatatlan, gyakran a szűk szakma számára is nehezen emészthető képeket készítő alkotót?

— Az eladhatóság nem gond, mert ezek a munkák eleve más céllal készülnek. Képeket értékesíteni olyan ember tud, aki kiszolgálja a vásárló igényeit, hajlandó annak fejével gondolkozni, viszont ő nem művész, hanem kereskedő. A szakma egyes képviselőinek gyanakvása, ellenérzése érthető, de szerencsére nem általános. Elég sok olyan kollégát ismerek, akik számára az első pillanattól természetes, elfogadható volt a közlésmódom. A pályán immár 50 éve a legtöbb kollégához hasonlóan az alkotás semmi mással össze nem téveszthető öröme, izgalma tart. A műhelyemben naponta az önmagam teremtette, folyamatosan alakuló, terebélyesedő világ képei fogadnak, amelyeket bármikor tovább formálhatok, vagy ha úgy tetszik, akár más irányba vihetek. Ilyenkor sohasem gondolok kiállításokra, formai dolgokra, technikára, kritikára, a szomszéd véleményére, eladásra, egyedül az aktuális téma, képi világ kiteljesítése érdekel. Ezt az örömöt, határtalan szabadságot szavakban megfogalmazni lehetetlen, értéke, súlya semmi máshoz nem mérhető. Némi ízelítőt nyújthatnak róla azok a felvételek, amelyek az alkotás szakaszait mutatják be a különböző világhálós oldalakon, olykor a szórólapokon vagy kisfilmek formájában is. Minden ember vágyik a szabadságra, művész az, aki képes megvalósítani, kézzelfoghatóvá formálni vágyait. A világon, de közvetlen környezetünkben is nagyon sokan rajzolnak, festenek, mintáznak egy életen át, de nagyon kevés közülük a művész. A mellébeszélés, látszatkeltés itt nem segít, a szabadságot nem lehet mímelni, hiszen a produktum, ha okosan „kérdezik”, minden korban, mindig mindent elárul magáról.

Elek György