Hogy a néptánc és a népzene szeretete él Szatmár megyében, azt hűen igazolta a XXIII. Néptánc- és kézművestábort záró gálaműsor — közel kétórás előadáson mutatták be tudásukat a táborlakók.

Nyüzsgő, izgatott gyermeksereg piros, zöld, kék, fehér népviseleti színkavalkádja hullámzott szombaton délután Avasújvárosban, a sportterem udvarán és bent a teremben — a meteorológusok jóslásait hallva a szervezők úgy döntöttek, hagyományaik ellenében most nem szabad téren tartják a táborzárót —, amelyet zsúfoltságig megtöltöttek a nem kevésbé izgatott szülők, valamint helybéliek, s örömmel vegyes kíváncsisággal várták a gálaműsor kezdetét, hiszen annak keretében mutatták be gyermekeik (akik között voltak gyakorlott táncosok is, de sokan olyanok is, akik csak most ismerkedtek meg a zenés, táncos anyanyelvvel) mindazt a tudást, amelyet egy hét alatt magukba szívtak.

„Nem könnyű a néptánc, sem a népzene, de aki ezzel a 'vírussal' megfertőződik, fertőzött marad egy életen át” — fogalmazott az egybegyűlteket üdvözlő Krupa Anna, a tábor szervezője és fáradhatatlan mozgatórugója, visszapillantva az elmúlt kemény hétre, melynek napjaiban Szatmár hagyományait ápolták és tanulták, s amelyen „együtt izzadt gyermek és oktató, de állták a sarat, és kellemes izzadás volt, mert ez a mi zenénk, ezek a mi dallamaink, ez a mi táncunk. Egy héten át szüneteltek az ujjak telefonnyomkodó-simogató mozdulatai — helyette azt gyakorolták, hogyan kell festeni (bútort vagy épp kavicsokat), gyöngyöt szőni, a bőrrel dolgozni no meg varrni. Ugyanis a nagyok patyolat vászonblúzt-inget kaptak, s 'házi feladatként' beregi keresztszemes szőlőmintával kellett díszítsék az elejét — öröm volt látni a munkálkodásukat, s külön öröm volt látni, ahogy a fiúk ügyeskedtek a tűvel s hímeztek. De meg kell említeni az esti táncházak nagyszerűségét is, ahol a Csillagocska és Soroglya zenekarok muzsikusai nem csak fáradhatatlanul húzták a különböző vidékek talpalávalóit, hanem olyan fontos apróságokat is megtanítottak, mint például hogy kell zenét kérni vagy összeállítani egy táncrendet” — mondta, ismételten megköszönve azt a rengeteg anyagi és eszmei segítséget, amellyel az egész avasújvárosi közösség és a polgármesteri hivatal a tábor s lakói mellett állt ebben az évben is.

Elégedetten pillantott vissza a hétre Árpi bácsi, azaz Benedek Árpád táncpedagógus is, aki Konrád Tamással, Dimény Eszterrel és Brugós Anikóval napközben szatmári táncokkal-népdalokkal, az esténkénti táncházban pedig moldvai és csíki játékokkal is megismertette a táborozókat. „Hatalmasat fejlődtek a gyerkőcök és ifjak, hiszen nagyon sok táborlakót már tavalyról s azelőttről ismerünk — olyan ez, mint amikor jó minőségű alapanyagokból igencsak jó minőségű kenyeret gyúrunk: van mivel, van kivel dolgozni. És a munkának, a tanítvány-oktató közös munkájának eredménye van. Mindig hangsúlyozom: a gyermekeknek elsősorban saját vidékük néptáncait, dalait kell megismerniük; persze nagyon jó az, ha tudják, milyen a szilágysági, a kalotaszegi, a mezőségi, de legfőképp a szatmárit kell ismerniük, s azon belül az avasújvárosit. Ezért is kerestük elő s készültünk (illetve tanítottunk) olyan énekekkel, amelyeket évszázada Kodály Zoltánék gyűjtöttek ezen a vidéken” — magyarázza. Nem unatkozott Deé Róbert hangszertanár sem, a kicsik (7–11 éves korosztály) közül nagyon sokan jelentkeztek idén is furulyatanulásra, valamint a már megszerzett alapok továbbépítésére, de a semmittevés messze elkerülte az asszonyvásári Bertalan Attila citerakészítő-mestert is, hiszen a pengetős hangszer már az előző táborokban is nagy népszerűségnek örvendett.

Zene, népdal, tánc, furulya, citera, népi játék, mindenből tartalmas bemutatót láttak-kaptak a szülők, s a gálaműsor végén, az emléklapok átvétele után a gyermek- és ifjoncsereg közösen dalra fakadt még egyszer, így köszönve el egymástól, az oktatóktól és Avasújvárostól — amelynek lakói egy évig kicsit unatkozni fognak, hiszen delente szívet melengető, kedves szórakozásuk volt nézni a párosával vonuló, vidáman éneklő gyermeksereget.

Szabó Kinga Mária