Hétfőn a nagyváradi Szigligeti Színház a szatmárnémeti színpadon adta elő Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című színművét. Az előadást a holokauszt-megemlékezésre hívták meg.

Tadeusz Slobodzianek megtörtént események alapján írt drámája a huszadik századi lengyel és európai történelem kegyetlenségeit, igazságtalanságát, őrültségét és képmutatását érzékelteti. Az előadás elején a gyermekként megjelenő szereplők arról vallanak, mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek. Ezekből az álmokból — mint ahogy az később kiderül — nem sok válhat valóra. A darabban a szereplők sorsának alakulása párhuzamosan történik. Abram az Amerikai Egyesült Államokban lesz rabbi, Heniek Lengyelországban a katolikus egyházban fut be fényes karriert. A zsidó Rachelt a lengyel Wladek menti meg, a lengyel Zocha pedig a zsidó Menachemet, majd mindketten szeretet nélkül élik le hosszú, értelmetlen életüket. Jakob Kac és Rysiek a kommunista, illetve a nacionalista ideológiák áldozataivá válnak. Zygmunt besúgóként, pribékként, majd politikusként minden korban aljasságával tud érvényesülni, Menachemből pedig bosszúszomjas, kegyetlen verőlegény lesz. A Dora és Wladek páros a történelem borzalmainak talán legártatlanabb áldozatai. Dora egy csűrben ég el gyermekével és ezerhatszáz zsidó társával együtt, Wladeket pedig a tehetetlenség és a gyávaság miatti lelkiismeret-furdalás égeti élete végéig. Słobodzianek nem ítélkezni, felelősöket keresni akar, hanem jelezni kívánja, hogy a borzalmakat az egyének akkor követik el, ha megpattan az embereket közösségbe kovácsoló láthatatlan erő, amit talán kölcsönös megértésnek, toleranciának hívhatunk. Erős erkölcsi tartás nélkül az egyének és a közösségek is gonosszá, kegyetlenné válhatnak a történelem örvényében. Az előadás ritmusa, lüktetése egy pillanatra sem lankad — kegyetlen, megrázó, kíméletlen, felkavaró előadás A mi osztályunk. Olyan, mint volt maga a huszadik század, az a kor, amelynek egyes eseményeit soha nem akarjuk viszontlátni, legfeljebb csak a színpadon.

Elek György