Rappert-Vencz Stella, a Harag György Társulat tagja több mint egy éve boldog anyukaként tölti gyereknevelési szabadságát. Az alábbiakban a gyermekvállalás fontosságáról, a gyermekáldás örömeiről, valamint a családi élet szépségeiről nyilatkozott lapunknak.

— Elsősorban arra kérem, beszéljen röviden eddigi életéről!

— Brassóban születtem, 1980-ban. Itt érettségiztem az Áprily Lajos Líceumban. A középiskolában kóstoltam bele a színjátszás világába. Az iskolának volt egy Grimasz nevű színjátszó csoportja, amely, ha jól tudom, még ma is működik, ahova először nyolcadikosként jártam el. A Grimasznak köszönhetően kezdtem el színházi előadásokra járni, leginkább a sepsiszentgyörgyi színház előadásaira. A csoporttal több rövid előadást készítettünk, ezekkel vettünk részt az Országos Ifjúsági Diákfesztiválokon. Az itt szerzett élmények nagyon meghatározóak voltak pályaválasztásomban. Annak ellenére, hogy líceumi éveimet informatika szakon kezdtem, hosszú vívódás után átmentem angol intenzív szakra, ahol több sikerélményben volt részem és közelebb kerültem a nyelv és irodalom világához. Ezentúl még aktívabban vettem részt a diákszínjátszó csoport munkájában. Magyarországon, Csurgón léptünk fel egy fesztiválon, ott fogalmazódott meg bennem, hogy színésznő leszek. Mondtam is a barátnőimnek, hogy a színészi pálya felé kacsingatnék, erre ők: „Jaj, csak azt ne!” Sokat töprengtem, hogy Marosvásárhelyre menjek vagy Kolozsvárra, végül Kolozsvár mellett döntöttem. Bejutottam, 2003-ban végeztem, akkor jöttem a Harag György Társulathoz.

— A színjátszás egy életforma, vagy egy ugyanolyan foglalkozás mint mondjuk az orvosé vagy a tanáré?

— Mindenképp egy életforma, de ha jól belegondolok, az orvosi és tanári szakma is elhivatottságot igényel, ilyen szempontból nincs különbség foglalkozások között. Mindenki nagyon sokat dolgozik. Nem sorolom ide azokat, akik csak a megélhetésért dolgoznak, nyilván.

A színész, ha túlórázik, azt a produkció érdekében teszi, nem pedig több fizetésért. Igyekszünk többet nyújtani a közönségnek, ezzel együtt önmagunknak is. Így mindenki nyer és gazdagabb lesz. Sokat gondolkoztam azon, hogy valóban sokat dolgozik-e a színész? Ha más közegben dolgozó emberekkel beszélgettem, néha úgy éreztem, hogy nem is olyan sokat. Viszont más típusú, összetettebb munkát végez. Munkaprogramja sokban különbözik a többségétől és jó esetben nem csak a munkahelyen kell dolgoznia, a szereppel otthon is kell foglalkoznia.

— A színész a reflektorfényben dolgozik, ez hatással van az életére? Megismerik az utcán, beszélnek róla… Ön hogyan éli meg az ilyen pillanatokat?

— Én azt hiszem, egyénenként változik, kinek mennyire fontos, hogy megismerik-e vagy sem az utcán. Az első években, miután Szatmárra kerültem, nyilván fontosabb volt számomra is ez a dolog. Legtöbbször azzal kellett szembesülnöm, hogy nem nagyon ismernek rám az utcán. Aztán ez változott. Ha azt kérdezi, hogy ez mennyiben hasonlít a sztárok életéhez, azt kell mondanom, hogy nincs hasonlóság. Ma már a show-műsorok szereplői a sztárok, a Való Világ figurák, akiket én nem tartok igazán értékes sztároknak. Nekik jó a marketingjük, nem képviselnek valódi értéket, de lehet őket használni — kihasználja őket a média. Az a fogalom, hogy sztár, ma már átminősült. Ezzel ellentétben, ott vannak a filmcsillagok, akik között akad „néhány”, akinek a munkája példakép lehet.

— Azok közé a színésznők közé tartozik, akik gyereket vállalnak, sőt azok közé, akik a gyereket áldásnak tekintik. Jól tudom?

— Igen. Már a főiskolán azzal a hittel éltem, hogy gyerek és karrier összeegyeztethető. Nyilván akkor még korai lett volna és családi hátterem sem volt kialakulva hozzá, de eltelt tíz év a színészi pályán, és eljött a megfelelő pillanat, hogy édesanya legyek. Lelkem mélyén rég vártam ezt a lehetőséget.

Azt még nem tudom, hogy gyakorlatban, hogyan is működik a két feladat egyeztetése, de bízom benne, hogy jó szervezéssel részemről és gondos odafigyeléssel könnyebb lesz átvészelni a nehezebb időszakokat, mert biztos, hogy lesznek ilyenek is. Jelenleg mondhatni minden időmet a gyereknevelésnek szentelem és ez még annyira igénybe vesz, hogy nem jut időm a karrieremen sokat töprengeni. A gyerek valóban áldás és ha az ember megfontolt pillanatban vállalja ezt a feladatot, akkor csak gazdagodhat általa. Az ebben a szerepben megélt pillanatokhoz nem ér fel semmilyen színházi szerep. Itt gondolok úgy a várandóság hónapjaira, mint a szülés élményére és az azt követő időszakra. Életem másik meghatározó élménye a testvéri kapcsolat, amit nővéremmel élek meg és amit remélem, hogy fiamnak is nyújtani tudok, ha megért rá a pillanat, azaz nem bánnám, ha majd lenne még egy testvére.

— Ez megoldható, hiszen nagyon sok tehetséges ember nőtt fel a színházi kulisszák mögött.

— Végül is igen, így hamarabb lesz lehetősége betekintést nyerni a színház világába mint nekem volt. Remélem, jó élmény lesz számára, amit egyszer majd hasznosítani tud. Persze nem úgy képzelem, hogy Áron ott fog felnőni a kulisszák mögött, vagy minden este bent lesz a színházban. Igyekszünk majd egy kiegyensúlyozott életmódot biztosítani neki.

— Nagyon sokan amiatt nem vállalnak gyereket, mert úgy érzik, nagyon sok mindenről le kell mondaniuk a gyerek miatt, mások viszont épp a gyerek megjelenésekor ismerik fel a család igazi csodáját.

— Igen, ez attól függ, hogy ki hol tart az életében. Van aki megért erre a feladatra és van aki nem. Ha készen állunk erre a dologra, akkor valószínűleg nem is lemondásként éljük meg ezeket a pillanatokat. A dolgok átminősülnek és kárpótolnak a gyerekkel töltött pillanatok. Valóban néha le kell mondani dolgokról, de a gyerekéért sok mindenre képes az ember. A lemondás meghozza gyümölcsét, ha látom, hogy a gyerek szivacsként szív magába minden új információt és lelki és fizikai egyensúlyban fejlődik.

— Most hiányzik a színház?

— Természetesen. Volt egy olyan elképzelésem, hogy miután a gyerek betölti az egy évet, vállalnék egy szerepet. Részt vettem az Elveszett levél című Caragiale-előadás castingján, de nem választottak be. Akkor pillanatnyilag kicsit elszomorított a dolog, de utólag belegondolva nem bánom, hogy így alakultak a dolgok. Semmi sem véletlen. Így még jut időm Áronra, mert két év nagyon hamar eltelik.

— Divatjukat élik az egyéni előadások, ilyenre nem gondolt?

— Ha megnézem egy-egy kollégám egyéni munkáját, mindig csodálom érte őket. Nagy bátorság és sok munka kell egy egyéni műsorhoz. Ilyenkor azt gondolom, hogy ideje lenne nekem is megpróbálkoznom vele, de még nem bukkantam rá arra az anyagra, ami cselekvésre késztetne.

— Meséljen el egy-két olyan történetet, ami a gyerekneveléssel kapcsolatos élményeiről szól!

— Valójában minden pillanat élmény, de egy közelebbi az volt, amikor egyik reggel a fürdőkádban egy pókot találtunk, amit megmutattam Áronnak és ő annyira el volt varázsolva, hogy miután kimentettük a pókot a szabadba, rögtön elkezdte mondogatni, hogy pó, a „k” betű ugyan még lemarad, de nincs nap, hogy ne emlegetné a pókot. Még félálomból, altatás közben is feleszmél és mondja, hogy pó.

— Mit jelent önöknél, amikor szabadidőben együtt a család?

— Mivel a párom, Gábor is színész, elég kevés olyan nap van, amikor teljes szabadnap van, a hétfő szokott ilyen lenni, így erre a napra elég sok elhalasztott teendő marad. Ha mégis jut idő, akkor együtt játszunk, barátokat látogatunk. Szabadidejében a férjem nagyon sokat foglalkozik Áronnal, amit a gyerek imád. Ha éppen több nap áll rendelkezésünkre, akkor ha tehetjük elutazunk, legutóbb sízni voltunk.

— Mi az, amiben ön példakép szeretne lenni a gyermekkel nem rendelkező nőknek, és mi az, amitől szeretné megóvni őket?

— Talán abban, hogy kedvet kapjanak anyákká válni és megóvni őket attól, hogy megfosszák magukat az anyaság élményétől, olyan meggondolásból, hogy nem jut majd elég idejük magukra.

— Mi az, amit még el szeretne érni az életben?

— Igyekszem a pillanatban élni, nem szoktam előre elképzeléseket gyártani a jövővel kapcsolatban, de nagyon szeretném elkészíteni Áron szobájába azt a falvédőt amit születése előtt kezdtem el és még nem jutott időm rá.

Elek György