A XIV. Magyar Kultúra Hete alkalmából két magyarországi művész kiállítása is megnyílik Szatmárnémetiben január 18-án 15 órakor az Iparosotthonban: Somogyi Győzőé és Potyók Tamásé. Első pillanatban azt gondolhatnánk, hogy a kettőnek nem sok köze van egymáshoz, hiszen az egyik királyok arcképeit tartalmazza, a másik magyarországi várakat, erődtemplomokat jelenít meg. Az ábrázolásmód, stílus is magától értetődően eltérő, ráadásul az alkotók két különböző generációhoz tartoznak. Ennek ellenére úgy gondolom, mégis sok rokon vonás fedezhető fel, és együttes szerepeltetésük korántsem véletlenszerű. Egybekapcsolja őket az elkötelezettség, a nemzet sorsa iránti aggódás, egy elidegenedő, globalizálódó, atomizálódó, amerikanizálódó 21. századi világ kihívásaira adott válaszként is felfoghatók.

Azon természetesen hosszasan lehetne vitatkozni a kiállított művek kapcsán, hogy hol ér véget a közszolgálat, és hol kezdődik a művészet, vagy arról, hogy érdemes-e, lehet-e, kell-e a kettőt különválasztani. Szerintem kár lenne a látványt holmi mesterségesen létrehozott esztétikai, önkifejezési kategóriák kedvéért feldarabolni, felaprózni. Helyette fogadjuk el a harmadik évezredi vizuális kultúrára egyre jellemzőbb tényt, azt ti., hogy a tárháza kimeríthetetlen és egyben kiismerhetetlen dzsungel, amelyben békésen megfér egymás mellett a realista és absztrakt művészet, a gyakran öncélú játékosság és a művészet mint „harci fegyver” szerepkör, ahol egyformán helyet kaphatnak a hagyományos technikák, természethű ábrázolások, valamint a korunk technikai vívmányait messzemenően kiaknázó közlésmód.

Somogyi Győző 1942-ben született Budapesten, a Képzőművészeti Gimnáziumban tanult, majd négy éven át segédmunkás a Kossuth Nyomdában, ahol megismeri a sokszorosító grafikai eljárásokat. Ezek után a Római Katolikus Hittudományi Akadémia hallgatója, 1967-ben pappá szentelik, nem sokkal ezután egyháztörténetből doktorál. Közben kijut Párizsba, Rómába, Görögországba, a Magyar Képzőművészeti Szövetség tagja lesz. 1975-ben kilép az egyházi rendből, és szabadfoglalkozású képzőművészként tevékenykedik. Salföldön (Balaton környéke) gazdálkodó, 2004 óta a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja. Témáit a mindennapi életből, a Bibliából, hadtörténeti eseményekből meríti.

Gazdag, sokrétű, elkötelezett alkotásait számos alkalommal, különböző formákban ismerhette meg a nagyközönség az eltelt évtizedek során. 1973 óta több tucat egyéni tárlatot rendezett Budapesten, valamint más magyarországi helységekben. Munkái könyvek, albumok formájában is igen nagy népszerűségnek örvendenek, különösen az 1989-es események után tucatnál is több jelent meg ezekből, számos díjat, kitüntetést kapott.

Azon, hogy miként lesz a budapesti nyomdai segédmunkásból először római katolikus pap, az egyháztörténet doktora, majd olyan salföldi gazdálkodó képzőművész, aki a Magyar Művészeti Akadémia vezetőségi tagja, ne törje senki sem a fejét! Megható, elgondolkoztató, élményszerű az életút tanulmányozása, iskolapéldája annak, hogy hittel, tántoríthatatlan elkötelezettséggel hogyan válhat valaki még a lehető legeltérőbb, legelőnytelenebb helyzetekből kiindulva is országosan elismert, kitüntetett művésszé.

Festményei arról tanúskodnak, hogy nagy hatással van rá az ikonszerű ábrázolásmód, de a konstruktivista művészet is. Legjelentősebb műve a magyar hősök arcképcsarnoka, amelyben a nemzet 100 kiemelkedő személyiségének állít emléket, Attila hun királytól Maléter Pál ezredesig. Ha már lehetőségünk nyílik arra — bár reprodukciók segítségével —, hogy megismerkedhetünk Somogyi Győző arcképcsarnokának a legjelentősebb vonulatával, 52 magyar király arcképével, nem árt, ha tudjuk, mivel néz szembe az, aki hasonló hatalmas feladatot vállal magára. Egy portrésorozatnál nagyon sok kötelező elvárás, igény, szakmai szempont jelentkezik, Somogyi ezeknek próbált messzemenően eleget tenni.

Egyik könyvének az előszavában (Magyar királyok arcképcsarnoka, Kairosz Könyvkiadó KFT., 2006) a következőket tartja fontosnak megjegyezni munkái kapcsán a szerző:

„Szent István koronázásának 1000. évfordulóján kezdtem festeni a magyar királyok arcképcsarnokát Kaposvár városa számára. Célom egységes stílusú, lehetőleg történelmileg hiteles képsorozat volt. 918 esztendő minden ismert írott és képes forrását igyekeztem felhasználni, a királyi pecsétektől a fényképekig. Az 1500-as évektől vannak hiteles ábrázolások. Azelőtt a hagyományra és a kor ismeretével támogatott képzeletre kellett hagyatkoznom. Abban, hogy kit tekintek törvényes királynak és hogyan értékelem az egyes uralkodókat, a magyar történelmi közmegegyezésre bíztam magam. A rövid életrajzokat úgy állítottam össze, hogy az arcok mögül a magyar állam és nemzet sorsa is kibontakozzék. A képek nem élethű portrék, hanem stilizált uralkodóábrázolások, a műfaj sok ezeréves hagyománya szerint. Tárgyuk nem a rövid életű egy ember, hanem az ezeréves Magyar Királyság.”

A dolgok természetéből adódóan tehát sok a „kitalált” vagy kicsit átköltött arckép, amelyek közül szinte valamennyi pozitív emberi tulajdonságok megtestesítője. Erő, bátorság, megfontoltság, határozottság, bölcsesség sugárzik ezekről az arcokról. Az egységes összhatáshoz nemcsak az ikonszerű ábrázolásmód, az egyéni stílusjegyek, a színvilág járul hozzá, hanem a portrékat kiegészítő, visszatérő elemek is: a korona, jogar, országalma, kard, címerek. A Szent Korona természetesen csak Szent Istvántól ismert hatalmi jelkép. II. József azért nem viseli, mert mint köztudott, ő a „kalapos király”.

Somogyi erénye az alapos dokumentáció, jellemábrázolás mellett, hogy nem patinás, elrégiesített színvilággal ábrázolja hőseit, hanem élénk, már-már meseszerűen derűs, optimista hangulatú munkák ezek, amelyek a művészi kvalitások mellett igen jelentős didaktikai szereppel bírnak, mindannyian tanulhatunk új, eddig számunkra ismeretlen dolgokat a festményekből.

Potyók Tamás 1971-ben született Debrecenben, rajzolni, festeni először a debreceni Medgyesi Ferenc Képzőművészeti Körben, majd a budapesti Képzőművészeti Egyetemen tanult. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Szövetségének, a Magyar Festők Társaságának. 1995-ben kezd kiállítani, tucatnyi egyéni tárlatot rendezett Debrecenben, Kecskeméten, számtalan csoportos kiállításon vett részt, több Tárlat-Nívódíjat, Holló László-díjat nyert.

Változatos tematikájú alkotások szerzője, amelyeken pillanatnyi benyomásokat, úti élményeket, bibliai ihletésű, illetve annak témavilágával rokonítható műveket hozott létre. Alkotásainak karakteres, jól elkülöníthető része az a festménysorozat, amelyből most Szatmárnémetiben láthatunk egy 20 képből álló válogatást, ezek címe Várak és erődítménytemplomok. Közülük megemlíteném Füzér, Boldogkő és Hollókő várát, de az erdődi várkastélyt is, ami, mint tudjuk, sokkal inkább kastély, mint vár. Ha az utóbbi forma- és színvilágát tanulmányozzuk, közelebb juthatunk a festő kifejezésmódjához is. Nem kell ahhoz hosszas utánajárás, hogy megtaláljuk a korabeli fekete-fehér metszetet, amely a festő képének a kiindulópontja. A metszet a Károlyi Sándor gróf építtette 18. századi várkastélyt ábrázolja, ennek a kápolnájában kötött házasságot Petőfi Sándor és Szendrey Júlia. A kápolna oltára, feszülete ma is látható a szatmári püspöki palotában. Erdőd különben a megye legendás helye, erdődi születésű Bakócz Tamás, itt hunyt el Károlyi Sándor gróf és itt született Bartók Lajos író, költő is. Ez a Drágffy család egykori birtoka és a reformáció elterjedésének központja a térségben.

Potyók a metszet alapján készített festményével tiszteletben tartja az eredeti formákat, arányokat, de ezen túl a színvilág segítségével meséssé, legendássá varázsolja alkotása hangulatát.

Az erődtemplomok (fallal, bástyákkal, védőárokkal megerősített templomok) a kisebb falvak, települések lakosságát, értékeit védték ideig-óráig a török, tatár, minden betolakodó, portyázó ellen, igazi védelmet azonban az erődített városok nyújtottak. Erdélyben több száz ilyen templomról tudunk főleg a szász vidéken, de Magyarországon is található néhány, többek között a borsodi Hejcén találkoztam eggyel.

Potyók Tamás képeinek a metafizikus festészethez közeli ábrázolásmódja, erőteljes, első látásra a képregények forma- és színvilágát idéző alkotásai dekorativitásuk ellenére valójában festmények a szó nemes, míves, kifinomult értelmében.

Úgy gondolom, hogy ez a két tárlat Szatmárnémetiben fontos, kiemelkedő kulturális, művészeti esemény, és minden kedves barátomat, ismerősömet arra kérem, hogy minél nagyobb számban látogassák. Jó alkalom, lehetőség ez rendhagyó történelemórák tartására, hogy a fiatalok is alaposabban megismerjék a magyar nemzet történetét, annak legfontosabb, sorsdöntő eseményeit, személyiségeit, színtereit.

Muhi Sándor