— Mikor született, hányan voltak testvérek?

— 1921. október 21-én születtem, kilencen voltunk testvérek, volt, aki meghalt még keresztelés előtt, öten nőttünk fel, három fiú és két lány. Édesapám meghalt, amikor én még a bölcsőben voltam, édesanyám sose ment többet férjhez, úgy nevelt fel minket özvegyen. Reggelente ébresztett minket, és mondta, hogy keljünk fel, mert már kezd feljönni a nap, menjünk ki a mezőre. Mennyit gyalogoltam, Úristen, Zsibót, Zilahot megjártam, szőttük a pokrócot, és vittük a hátunkon eladni, olajat is vittünk, szőlőt is, hogy tudjunk pénzt csinálni valamiből, mert megvolt a sok birtok, míg a kollektív el nem vette, de pénz az nem volt.
— Iskolába ide jártak Lelébe? Ki volt a tanítója?

— Ide jártunk, igen. Volt Varró tanító bácsi, Fábry tanító bácsi meg Kállay tiszteletes asszony.

— A tiszteletes urat nem tetszett ismerni?

— Hogyne ismertem volna, ő is megérte a 90 évet.

— Sokan jártak az iskolába?

— Hát, akkor az egész iskola mind padokból állt, és mind teli volt gyermekkel. A papnénak is volt hat gyermeke, de azért járt tanítani is, varrni is tőle tanultunk.

— A konfirmálásra emlékszik még? Ki konfirmáltatta?

— Hogyne emlékeznék, Kállay tiszteletes úr konfirmáltatott.

— Régen volt sok fiatal Lelében?

— Jajajaj, régen sokan voltunk fiatalok, teli volt az utca, szépen, jókedvvel daloltak, tán’ boldogabbak voltak, mint most.

— A fonóba járt?

— Rendre mentünk minden házhoz fonni, alig vártuk, hogy jöjjön a cigány muzsikálni.

— Ha elejtették az orsót, mi történt?

— Ki kellett vón’ váltsuk.

— Mivel váltották ki?

— Hát… egy jó csókkal. Ha pedig nem váltottuk ki, akkor a fiúk felmotollálták a fonalat a házra. Volt nekünk kőlábas házunk, és oda felmotollálták, akkor is a miénk maradt a fonal, csak le kellett tekerjük. A ruháinkat mind magunk szőttük, varrtuk. Sok dolog volt vele.

— Szüreti bál volt?

— Inkább kijött a cigány a hegyekre, a szőlőbe, ott táncoltunk.

— Templomba jártak minden vasárnap?

— Én jártam, köszönöm a Jóistennek, azért is áldott meg most is tán’, meg a családdal is, hogy szeretnek.

— Amikor jöttek be a magyarok, már férjhez volt menve?

— Még nem voltam. Az volt csak a szép ünnepély. Lementünk a csinált úthoz, ott vonult el Hadad felé a sok katona, nálunk is volt elszállásolva egy szakasz. Vasárnaponként csináltunk bált.

— Mikor volt a legnehezebb ebből a 100 évből, mit gondol?

— Nem tudom hányban, de volt egy nagyon szűk esztendő. Nem termett a gabona, ügyeltünk rá nagyon. Édesanyám azért kirendezte, hogy az új liszt ott érte a régit, de akkor nagyon nehéz volt. Amikor a borsót trihereztük, volt, aki felszedte a maradékot és elvitte haza, és azt megette.

— Magának hány gyermeke lett?

— Kettő, két lányom van, négy unokám, öt dédunokám és egy ükunokám egyelőre.

— Mit üzenne a mostani fiataloknak? Mi a hosszú élet titka?

— Hát, hogy mozogjanak, dolgozzanak sokat, meg imádkozzanak. Meg édesanyám tanított nekem egy verset:

„Szeresd fiú, szeresd leány hazádat,

Mint az édes, mint a szülőanyádat!

Koporsódig hűséges légy iránta,

Hűséges légy örömében, bújában!

Fejed felett ez a kék ég ragyogott,

Mikor anyád a bölcsőben ringatott.

Ez a nap süt, ez a csillag sugara

Porladozó őseidnek sírjára.

Mehetsz, mehetsz, vándorolhatsz bárhova,

Egész világ idegen lesz s mostoha.

Halni visszahoz a honvágy, a bánat,

Szeresd, szeresd, sose hagyd el hazádat!