Azért kerestem fel, mert arra voltam kíváncsi, miért akar polgármester lenni a 41 éves, kétgyermekes családapa, aki a Babeş–Bolyai Tudományegyetem közigazgatási szakán szerzett diplomát, és aki immár 20 éve él a községben, tehát méltán érzi magát tősgyökeres pálfalvainak.

— Azon túl, hogy a végzettségedből kiindulva mindig is érdekelt a politika, milyen indíttatás vezérelt, hogy idén harcba szállj a község polgármesteri címéért?

— Az utóbbi négy évben olyan dolgok történtek a községben, amiket nem tudok elfogadni, és úgy gondolom, nem tudják elfogadni az itt élők sem. Gondolok például az ombodi magyar általános iskola jogi személyiségének megszüntetésére, az ombodi református egyház területeinek jogtipró bekebelezésére. De itt a van a szatmárpálfalvai kultúrotthon esete is: a község 46%-a nem érdemelt meg egy magyar feliratot, csak a 41% románság olvashatja anyanyelvén a feliratot az épület falán. Azt szeretném elérni, hogy a község magyar lakossága visszaálljon a régi, megszokott életviteléhez. Szeretném, hogy visszanyerjék a magukba és az RMDSZ-be vetett bizalmukat. Azt akarom, hogy emberekhez méltó módon bánjanak velük a hivatalban, függetlenül attól, hogy ki milyen szociális közegből érkezett.

— Milyennek látod a község jelenlegi helyzetét?

— A választ két részre osztanám. Ha a település adminisztratív és infrastrukturális részét nézzük, akkor úgy fogalmaznék, olyan 65%-os a helyzet. Az elmúlt négy évben mindössze 6 utcát aszfaltoztak le, ráadásul olyan helyeken, amelyeket stratégiai szempontból nem tartok korrektnek. A túlnyomó részt magyarok lakta Ombodon például egyetlen métert sem. Említhetném ugyanakkor a határon átnyúló projekteket, amelyekből csupán egyet sikerült megvalósítani, a tűzoltóautó megvásárlását. Nem kaptam a mai napig sem írásos dokumentációt arról, hogyan és milyen fázisban vannak a pályázatok. Milyen pályázatokat nyújtottak be, mennyi önrészt vesztettünk ez idő alatt a meg nem nyert pályázatokon? A válasz másik része a magyarságot érinti, a kép ebből a szempontból siralmas. Az elmúlt négy évben csupa olyan dolog történt, amely azt szolgálta, hogy ne érezzük jól magunkat magyarként.

— Ha már a pályázatoknál és az aszfaltozásnál tartunk, milyennek ítéled meg a község fejlődését az elmúlt négy évben?

— A választ ezúttal is két részre bontanám. Egyrészt sikerült felújítani két kultúrotthont, két iskolát, a focipályát és a lelátókat. Felszereltek 40 térfigyelő kamerát, befejeztek két ortodox ravatalozót, leöntöttek kb. 8 km járdát. Új otthont kapott a levéltár és a helyi önkéntes tűzoltóegység. Nem akarok igazságtalan lenni, és elismerem, hogy mindez nem kevés, de nem is sok. Főleg, ha figyelembe vesszük, és itt jön a válasz második része, hogy e projektek többségét még az előző polgármester, Nagy József készítette el és nyerte meg. Ez az, amiről senki nem beszél, de amit, úgy gondolom, mindenkinek tudnia kell. De van itt még valami…

— Kíváncsian hallgatjuk…

— Ne feledjük, négy évvel ezelőtt a jelenlegi polgármester minden faluba sportcsarnokot ígért, na meg ipari park létesítését, a mezei utak rendbetételét, a roma kisebbség integrálását, árkok mélyítését, a töltés leaszfaltozását a községhatárig. Ha mindezeket mérlegre tesszük, akkor azt kell mondanom, a megvalósítási oldal bizony gyengécske…

— Beszéljünk kicsit rólad! Az utóbbi négy évben meglehetősen élénk közéleti munkát végeztél. Mit tartasz a legkiemelkedőbb eredményednek?

— Egyértelműen az ombodi református egyházközség földjeinek visszaszerzését, amit a polgármester fondorlatosan, erkölcstelenül, illegálisan bekebeleztetett a polgármesteri hivatal nevére. És mindezt sikerült a legalitás burkába becsomagolni, de RMDSZ-es tanácsos kollégáimmal bebizonyítottuk, hogy ki tudunk állni az igazunk mellett. Ezen túl szakmai szempontból minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az egyházmegye és az esperesi hivatal ügyes-bajos dolgait minél operatívabban és a határidőket betartva segítsem.

— Milyen elképzeléseid vannak arra nézve, hogy az általad említett 65% közigazgatási és infrastrukturális szempontból négy év múlva magasabb legyen?

— Szeretnék éves szinten legalább két utcát leaszfaltozni minden településen, és nem csak ott, ahonnan a szavazatokat várom. Régi gond orvoslása lesz az eső- és talajvíz hatékony kezelése azokban az utcákban, ahol a lakóházak lejjebb vannak, mint az utcafront szintje. Ameddig a lehetőség engedi, igyekszem majd a csapatommal minél több sikeres pályázatot készíteni. Nagyon sok sikeres RMDSZ-es polgármester esete bizonyítja: a pályázatok jelentik községeink fejlődésének garanciáját. Márpedig pályázati lehetőségek és tengelyek vannak szép számmal: az európai uniós, az országos és a határon átnyúló pályázatok keretein belül is jelentős összegeket hívhatunk le mindnyájunk számára fontos beruházások megvalósítására. Ki merem jelenteni, hogy az elmúlt években olyan kapcsolati tőkét sikerült kialakítanom, amely jelentős segítséget jelenthet, elsősorban a magyar kormány által nyújtott támogatások megpályázásában.

— Az eddigi beszélgetésünkből egyértelművé vált számomra, hogy szociálisan és egyházi szempontból is elkötelezett vagy…

— Ha nem így lenne, nem is tudnám végezni a dolgomat jelenleg a Református Esperesi Hivatalban. Ez a szemlélet pedig tükröződik polgármesteri programomban is. Szeretném előmozdítani az egyház és a magánszemélyek földjeinek visszaszolgáltatását. Egyszer s mindenkorra le kell már zárni ezt az ügyet. Azt is látni kell, hogy a községben egyre több azon egyedülálló idősek száma, akik számára biztosítani kell az alapvető napi életkörülményeket, mert erre maguk egyre kevésbé képesek. Ezt diakóniai szolgálattal és az egyházak bevonásával szeretném megoldani. Normalizálni kell a távolsági buszjáratok ügyét is. Közel 600 ember ingázik a községben. Ők valamennyien bérletet fizetnek, nem lehet hazardírozni az idejükkel és a pénzükkel. De itt van a fiatalok ügye is. A sport támogatása nem merülhet ki abban, hogy nagy pénzeket fordítunk a helyi focicsapatra. Egyrészt a község csapatában helyi fiataloknak kell játszaniuk, másrészt legalább két műfüves focipályára is szükség van oly módon, hogy a község mindkét végéről elérhetők legyenek. De beszélnünk kell a gazdaságról is, szeretnék ugyanis legalább egy nagyobb céget becsalogatni a községbe, amely legkevesebb félszáz embernek ad munkát. Ugyanakkor támogatni kell a gazdákat is, például hogy normális körülmények között használhassák a legelőket. Szeretném megértetni velük, hogy társulásokba csoportosulva képviselhetik a leginkább az érdekeiket, így biztosíthatják legjobb eséllyel saját jövőjüket. Másik célom, hogy létrehozzunk egy vegyesboltot, ahol a helyi termelők bocsáthatják áruba saját termékeiket.

— Azt is említetted korábban, hogy nem jó most magyarnak lenni Szatmárpálfalván…

— Nézd, meggyőződésem, hogy ahol nem jó magyarnak lenni, ott nem jó románnak sem. Normális ember nem érzi jól magát ott, ahol a szomszédja nem érezheti otthon magát. Éppen ezért nagyon fontos, hogy normalizáljuk a magyar-román viszonyt a községben. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy az ombodi iskola visszakapja jogi státuszát. Ugyanilyen fontos a fakultatív magyar órák támogatása, de az utcanevek ügyének rendezése is: a lakosság igényei szerint, nem önkényesen, már-már diktatórikusan. Ha bizalmat kapok, ígérem, heti két alkalommal fogadóórát tartok, amikor mindenki személyesen fordulhat a község jogászához és polgármesteréhez.

— Komoly tervek ezek, nem kevés erőre lesz szükség a megvalósításukhoz…

— Úgy gondolom, nem kell messzire mennünk, ha pozitív példákat keresünk. Szatmár megye és Szatmárnémeti városa az elmúlt 25 évben nem ment át olyan jelentős átalakuláson, mint az elmúlt 4 év alatt. Mindez azt bizonyítja, hogy elhivatottsággal, akarattal és sok-sok munkával igenis előbbre tudjuk vinni közösségeink ügyét. Merni, akarni, tudni és tenni — itt a soha vissza nem térő alkalom.