„Ti ott Szatmárban nem tudjátok, mit jelent a szórvány” - előbb az iskolacsengő hallgat el, aztán a templomharang. Valóban, nem tudjuk. Még. Pedig lassan ballagunk mi is a szórványba vezető úton, csak nem vesszük észre, amikor elhallgat egy-egy templomharang.

Pusztulunk. Panaszkodni a világ nyomorúságáról, az életlehetőségek megromlásáról. Sok a nyomorúság, sok a szenvedés, de a jó Isten ad drága alkalmakat, hogy enyhítsük fájdalmunkat. Ad munkatársakat, hogy könnyebb legyen terhünk. Ad megtartó erőt egyházunkban, Isten Igéjében, ad örök reménységet, hogy el ne vesszünk. Testvérem! Te, akik mindennap elmehetsz templomba; Te, aki hallhatod anyanyelveden Isten igéjét – dobbanjon meg szíved és lelkiismereted azokért, akik szórványokon laknak; a mi árva, elhagyott, örvényben vergődő testvéreinkért.

Rendhagyó főhajtás helyszíne volt tegnap a Németi Református Egyházközség gyülekezeti terme, ahol az ötven éve elhunyt Földes Károly levita lelkészre emlékeztek az egybegyűltek — ám a Mezőség kis szórványtelepülésein templomokat építő, majd a bikszádi és avasfelsőfalui gyülekezetben szolgáló „szikraember” életútjának, tetteinek, meghurcoltatásának felelevenítésén túl súlyosan, szinte kézzel tapinthatóan a „levegőben lebegett” a mára már tizedrangúvá satnyult, ám annál égetőbb és szomorúbb szórványkérdés, de az is: hová lettek azok a lelkészek, akik vállalják a szolgálatot ott, ahová csak gumicsizmában lehet eljutni.

„Némelykor Isten úgy helyez el embereket, hogy szikraemberek lesznek; Földes Károly is ezt a szikra-szerepet töltötte be ott, ahol senki nem remélte, vitte Isten igéjét házról-házra, hol gyalog, hol lóháton, hol szekéren járt 50 - 60 kilométereket, osztott úrvacsorát akár hétköznap is — így lett a szórvány misszionáriusa.” — fogalmazott az igehirdetését Pál apostol élettörténetére alapozó Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, aki tízfős küldöttséggel érkezett Szatmárnémetibe. „Kerestem a párhuzamokat Pál apostol és Földes Károly életpályája között, és találtam —Pál át tudta lépni a határokat, Földes Károly is sokszor átlépte a felekezeti, nyelvi határokat, de átlépte azokat a határokat, amelyeket sokan nem lépnek át ma sem: maradhatott volna Pesten – Erdélybe jött; lehetett volna városi tanár – ő a szórványban a kövek pásztora lett. Ha ma van a lelkészi szolgálatnak buktatója, elhagyatottsága, az a szórványban van; nagyon nehéz átlépni a határokat: nagyvárosból kisvárosba, kisvárosból sáros faluba, ahol az egyetlen kultúrélmény a népdal és a kántálás lehet csak — Uram, Te ma elkényeztetsz bennünket. Pedig van élet és szolgálat olyan helyen is, ahol nem szívesen szeretnénk szolgálni, és várnak ott is, ahová csak gumicsizmában lehet eljutni. Isten kétféleképpen nevel magának szolgákat: ahogy Pétert (lassan, szeretettel faragva, csiszolva, soha semmit fel nem róva neki) és ahogy Pált — őt egyből megformálta, egyik napról a másikra lett olyan, amilyennek lennie kellett. Földes Károlyt sem kellett sokat faragni — az ilyen létre születni kell; elhurcolták, bebörtönözték, de mindig akadtak mára már névtelenné lett emberek, akik szerették, befogadták, hiszen Isten mindig ad lehetőséget, ad kiutat. De mi miért nem tettünk semmit a közösségekért, amióta Földes Károly elment onnan, s ahol ma már csak egy–két ember maradt? Miért lett kevesebb a szeretet a szolgálat iránt, amihez nem kocsi és aszfaltút, csak gumicsizma kell? A Mezőségben előbb az iskolacsengők hallgattak el, aztán a harangok. Az elnémult harangok országában járunk … Mezőújlakon Pásztor Eszti az utolsó magyar Földes Károly gyülekezetéből …És hol vannak a családok, akik együtt vállalták ezt a szórványsorsot, amelyben megosztották asztalukat, kenyerüket, szeretetüket azokkal, akik kevesen vannak. Vajon nem kellene néha félretenni a Bibliát és az életünkkel példát mutatva prédikálni? Ma tizedrangúvá satnyult a szórványkérdés, de hiszem, Isten rendelni fog még Földes Károlyokat Erdélynek, a Mezőségnek, a Partiumnak.” — mondta.

A prédikáció végén házigazdaként Sipos Miklós lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket, a Mezőségből érkezettek mellett a Nagybányai Református Egyházmegye Avasból érkezett lelkészeit, Gellén Sándor esperest— bár ez a köszöntés messze nem volt szokványosnak minősülő: „Sokszor mondják: 'Ti ott Szatmárban nem tudjátok, mit jelent a szórvány', de a 45 anyaegyházközségen a tömeg, a sokaság az öt városi gyülekezetben van csak, s lassan ballagunk mi is a szórványba vezető úton — vagy ha úgy tetszik: a szórvány közeledik felénk is, Érhatvanban, Csomaközön, Krasznacégényben már hallgat a templom harangja, s a kisebb településeken ritkábban kondul.” Ezt követően előbb ifj. Földes Károly elevenített fel édesapja egész Erdélyt átszövő életútját — s míg mesélt a kivetítőn felvillanó képek az általa építtetett, Kós Károly tervezte mezőújlaki, valamint septéri, budatelki, nagycégi templomokat mutatták, majd a patóházit, a bikszádit és avasfelsőfaluit, hiszen veje, Kabay István lelkipásztor szórványait is gondozta, de több szatmárnémeti iskolában is tanított, és az EMKE megbízásából is feladatokat teljesített s valószínű, hogy ez irányú tevékenységével is összefügg meghurcoltatása, a bukaresti, zsilávai, nagyváradi börtönökben — bírósági ítélet nélkül — töltött évek.

„Az 1934–es Földes-mű, a Jajszó a pusztuló szórványokból ma aktuálisabb, mint bármikor. 'Legyen a szórványgondozás mindannyiunk terhe' — egyházaknak, iskoláknak, politikusoknak kellene a feladata legyen ez. Szomorú a szorványosodás, tragikus a nyelvvesztés Szatmárban is — Csűry Bálint nyelvész unokaöccse már nem tud magyarul, s lassan a református és katolikus harangok itt is el fognak némulni. Mert a szórványosodás ott kezdődik, amikor saját családomba engedem be a feladást, a nyelv, a kultúra, a hagyomány feladását.” — fogalmazott Muzsnay Árpád, az EMKE főtanácsosa, hozzátéve azt is: ki kell „deríteni”, meg kell ismerni, mi isvolt Földes Károly feladata, tevékenysége a közművelődési egyesület keretén belül. Majd Földes Károly unokája, Bogdán Gyöngyi emlékezett vissza nagytatájára, kiemelve a hétévnyi orosz fogságban írt levelek gyűjteményét, melyek Rabszolga nemzet rabjai címmel jelentek meg könyv formájában, s melynek utolsó levelében a fogságból megszökött és hazafelé tartó 32 éves fiatalember világosan látja életútját: „Visszaköltözöm Pestről Erdélybe, ott leszek levita tanító, értük élek, értük dolgozom. Életálmom: felépíteni összedőlt templomokat, megszólaltatni elnémult harangokat.”

Szabó Kinga Mária