Lezsák Sándor költő, a Magyar Országgyűlés alelnöke a tizennyolcadik ízben megrendezett Páskándi Napokra érkezett Szatmárnémetibe. A rendszerváltás eredményeiről, valamint a magyarság időszerű problémáról és lehetőségeiről kérdeztük látogatása alkalmából.

— 1988–89-ben a Magyarország határain kívül élő magyarok hittek és bíztak a rendszerváltásban, nemrég a Szabadságtér 89 című tévésorozatban ön azt nyilatkozta, hogy akkor sem az történt, amire számítottunk, de huszonöt év sem volt elegendő ahhoz, hogy valóra váljanak az álmaink. Mi ennek az oka?

— Amikor Antall József tizenötmillió magyarról beszélt, akkor arra is gondolt, hogy ennek a tizenötmillió magyarnak a felelőssége az, ami történt akkor és azt követően. Amit elértünk, nem kevés, de az ember mindig többet vár, többet akar, a valóságot viszont tudomásul kell venni. Számomra a rendszerváltoztató folyamat akkor zárult le, amikor elfogadtuk Magyarország új Alaptörvényét. Attól a pillanattól kezdve a Kárpát-medencében egy új Magyarország szerveződik és ennek az újjászerveződésnek a folyamatában részt vehet a Kárpát-medence minden magyarja. Gyakran mondjuk el, hogy miért nem így, miért nem úgy? De az, hogy Szatmár megyében van Páskándi-, Rákóczi- és sok más szobor, az, hogy tanácskozásokkal egybekötött irodalmi és történelmi tanácskozásokat szerveznek, azt jelenti, hogy magyar szellemi erőforrások működnek és dolgoznak itt. Felelősségünk az, hogy az itt nem messze született Kölcsey Ferenc gondolatával az erőnket együvé kell rendezni. A rendezők kik mások lehetnének, mint az olyan szellemóriások, mint amilyen Páskándi Géza volt? Ezt kell nekünk segíteni akár egy iskolában, akár egy egyetemi tanszéken, akár mesteremberként, akár közösségekben, de legfőképpen a családokban. Még egyszer összegezve: a rendszerváltoztató folyamat olyanná alakult, amilyenné a tizenötmillió magyar képes volt formálni. Az, hogy ennek a folyamatnak egy világpolitikai csapdájában, kalodájában, bizonytalanságában, feszültségében is kellett szerveződnie, sok mindent megmagyaráz, de nem lehet elégtétel, legfeljebb okokat tár fel, de mint ahogy mondani szoktuk: probléma nincsen, feladat van. Ezt a feladatot kell végezzük mindenhol.

— Huszonöt év alatt nagyon sok magyar hagyta el a Kárpát-medencét. Mennyire veszteség ez számunkra, hiszen az ő gyerekeik, unokáik már aligha lesznek magyarok?

— Igen. Ha egy beteg emberhez látogató megy a kórházba és az az intenzív osztályon van — bizonyára nem egyszer voltál te is, voltam én is —, ilyen helyzetben a beteg, ha egy kicsit ki tudja nyitni a szemét, azt nézi, hogy a látogató mit lát rajta, meg fog-e gyógyulni? A biztató szavak a beteg számára gyógyulást jelentenek. Ha a nemzetet a médiában, megemlékezéseken és bárhol folyton baljós történetekkel traktáljuk, az nem jelent gyógyulást, bizakodást. Folyton csak arról beszélnek, hogy mennyien elmentek, nem esik szó arról, hogy mennyien jöttek vissza. Nagyon sok fiatal jön vissza azzal a tapasztalattal, amit Nyugaton szerzett és otthonában igyekszik újjászervezni az életét. Én azt gondolom: hinni kell abban, hogy a kivándorlók egy jelentős része nem fog elveszni.

Ha egy alkalmas Kárpát-medencét szervezünk, akkor vonzó lesz ide visszatérni, ehhez a visszafogadó készségünket kell felerősíteni, de nem szabad szem elől téveszteni azokat, akik itt maradtak, hiszen azoknak is meg kell valósítaniuk életcéljukat. Legyen Szatmáron is népességet megtartó képesség, mert akkor lesz majd képesség-megtartó népesség, vagyis fiatalok, akik látnak itt jövőt. Egyre több Nyugat-Európába áttelepült fiatal nyilvánítja ki a csalódását, mert az elején minden szépnek tűnik ott, az elején segítséget is kapnak, de miután az ott végzett munkájukból kell megélniük, már nem olyan könnyű, mint az elején volt, nem beszélve a kiszolgáltatottságról. Gondoljunk arra a másfél millió magyarra, akik Amerikába tántorogtak ki. Ezek közül nagyon sokan tértek és térnek vissza. Mindig volt egy belső mozgósító erő, hogy a távolban, az idegenben jobb, de mi éppen emiatt vagyunk itt több mint ezer esztendeje, éppen emiatt tudtunk megmaradni, mert a többség felismerte, hogy máshol talán lehet jobban élni anyagilag, de szellemi kincseinket csak itt őrizhetjük meg, és csak itt élhetjük meg érzelmi világunkat. A török hódoltság idején Buda eleste után Buda több mint száz évig nem volt Magyarország. Miben reménykedtek akkor a magyarok? Az iskolában és a templomban. Ezeket építették. Tulajdonképpen ez a nagy felelősségünk. Nagy felelősségük van a magyar tanintézményeknek és a történelmi egyházaknak.

— Az Európai Unió első perctől kezdve az oktatást, a kereszténységet és az egészségügyet akarja lezülleszteni…

— Igen, ma már így van, de kereszténység nélkül nincs Európa.

— Vannak-e elképzelések arra, hogy a magyar fiatalok számára vonzóvá váljon a szülőföld?

— Szervezkedni kell a jó célok érdekében. Lehetőségeket és helyzeteket kell teremteni. Én valószínűleg azért vagyok derűlátó, mert az elmúlt két évtizedben Lakiteleken egy népfőiskolát szerveztünk és erre a népfőiskolára a Kárpát-medencéből olyan több nyelvet beszélő, kitűnően képzett keresztény magyar fiatalok jönnek különböző kollégiumok hallgatóiként, akik számomra a jövőt jelentik. Ezek közül én sokat küldök ki ösztöndíjjal Nyugat-Európába továbbtanulásra, hogy még több tudást, még több tapasztalatot szerezzenek, amit majd itthon kamatoztathatnak. Ezek visszajönnek, mert nem az ámításokra, hanem a tényekre alapoznak. A Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány egymillió forint keretösztöndíjának is az a lényege, hogy a Kárpát-medencei magyar középiskolák, főiskolák, egyetemek irodalmi önképző körei támogatáshoz jussanak Páskándi sokágú, sokrétű kincsestárának feltárására. Illyés Gyulával szoktuk mondani: A múlt nincs magától, azt fel kell tárni, azt minden nemzedéknek újra és újra vissza kell hódítani. Erre ad lehetőséget ez a népfőiskolai pályázat. Meg kell találni azokat a helyzeteket, hogy jól érezze magát az a fiatal, ugyanakkor értékeket is hozzon létre és legyen sikerélménye. Tudjon kitörni abból az állapotból, aminek lényege: négy-öt magyar összeül és siránkozik.