Bogya-Kis Máriával, a Szamos-negyedi Református Egyházközség lelkipásztorával a templomi és gyülekezeti építőmunkáról, a lelkészi hivatásról beszélgettünk. Elmondta:, annak a népnek, amely keresi Istenét, boldogabb a jelene és reményteljesebb a jövendője.

— Miért pont a lelkészi hivatást választotta?

— Korábban a gyógyítás világa érdekelt. Orvosként vagy asszisztensként szerettem volna segíteni az embereken, de középiskolai tanáraim előadóművészi pályára szántak, azzal a céllal, hogy a szép magyar beszéd művelésére mindig nagy szükség lesz. Istennek azonban más terve volt velem. Elhívott az Ő szolgálatára, hogy lelkipásztorként hirdessem szeretetének evangéliumát az emberek között. Drága szüleim hitben neveltek, hitvalló ősök nyomdokain járattak, és ez meghatározta egész életutamat. Aztán olyan kiváló személyiségek lettek lelki vezetőimmé, mint dr. Csiha Kálmán püspök úr és felesége, Emese néni, akik lélekig ható igehirdetésükkel, személyes életpéldájukkal irányítottak a lelkipásztori pályára. Abban az időben nőként nagyon nehéz volt bejutni a kolozsvári Protestáns Teológiára, hiszen csak kétévenként biztosítottak egy-két helyet női hallgatók részére. 1982-ben, a teológia elvégzése után, férjemmel együtt kerültem a Szatmárnémeti Láncos és Kültelki gyülekezetekbe segédlelkészi szolgálatra. Annak ellenére, hogy a városban nem volt hagyománya a női lelkipásztori szolgálatnak, örömmel mondhatom el, hogy a város szeretettel befogadott, és ez az érzés kölcsönös volt. Boldog vagyok, hogy Istennek szolgálhatok, s ha újra választani kellene, ezt a hivatást választanám.

— Ön szerint mi kell ahhoz, hogy valaki jó lelkész legyen?

— Ahhoz, hogy valaki jó lelkész legyen, szerintem sok mindenre szükség van, de elsősorban hivatástudatra. Tudni azt, hogy Aki elhívott a szolgálatra, végül számadásra hív. Ő adja az erőt naponta, és Ő fog végül minősíteni. Fontos tehát a küldő Úr iránti hűség és nagyfokú empátia azok felé, akik között végezzük ezt a szolgálatot. A gyülekezetnek éreznie kell, hogy a lelkipásztor Isten ügyét képviseli a gyülekezetben, s hogy minden élethelyzetben lehet rá számítani. Nem értek egyet azzal a közismert szólással, mely szerint a lelkész legyen a szószéken lelkész, és amit ezután tesz, az nem számít. Szerintem fontos, hogy a lelkipásztor élete legyen hiteles: higgye, amit prédikál, és az élete legyen a hirdetett ige aranyfedezete.

— Jelenleg a férjével együtt a Szamos-negyedi Református Egyházközség lelkipásztorai. Önöknek köszönhetően nemcsak egy új templom épült fel 1994 és 2000 között, hanem egy új gyülekezet is alakult Szatmárnémetiben. Mit jelentett ez önöknek, milyen hatással volt a környékbeli reformátusokra?

— Azzal, hogy megalakult a Szamos-negyedi gyülekezet a 14-es, 15-ös és 16-os lakótelep területén és felépült egy új templom, rendkívüli lehetőség volt arra, hogy sok kallódó református lélek otthonra találjon az új gyülekezetben. Bár a jelenlegi gyülekezet felerészben már tartozott egy református közösséghez, de a másik része szinte sehová. A munkahely miatt vidékről a városba beköltözött református emberek kiszakadtak a szülőgyülekezet közösségéből, de még nem kapcsolódtak be egyetlen városi közösségbe sem. Amikor férjemmel meghívtak Szatmárnémetibe, hogy templomot építsünk, és gyülekezetet szervezzünk, vasárnaponként istentiszteletet tartottunk a Láncos-templomban az alakuló gyülekezet számára, de minden vasárnap reggel 10 órakor a majdani épülő templom alapkövénél, szabadtéren is. Zsoltárénekkel harangoztunk, és ott hirdettük Isten igéjét két éven át minden vasárnap reggel, télen és nyáron. A kezdeti nehézségek idején ezek az istentiszteletek jelentettek igazi felüdülést, biztatást számunkra, hiszen Isten csodálatosan megáldotta ezeket az alkalmakat. A kezdetben 30-as, 40-es lélekszám lassan 100-ra, 200-ra emelkedett, és az első karácsonyeste már közel ezren imádkoztunk a téren. Isten látnunk engedte, hogy neki sok népe van ebben a városban (Ap. Csel. 18). Sok érdeklődő, kíváncsi ember mellett sok jó szándékú, segítő barát szegődött mellénk, s bár a bürokrácia okozta akadályokat sok nehézség árán sikerült elhárítani, híveink adakozó szeretete, valamint holland, német és svájci református testvéreink jóvoltából felépült a templom, megalakult a gyülekezet, és Isten kegyelméből 2000 nyarán fel is szentelhettük. Hisszük, hogy ebben a templom-komplexumban megtalálja helyét minden generáció, amely lelki felüdülésre vágyik. A vasárnapi istentiszteletek mellett a gyermekeknek vasárnapi iskolát, az ifjaknak ifjúsági bibliaórát, havonta presbiteri bibliaórát, gyülekezeti bibliaórát, hetente nőszövetségi bibliaórát tartunk, presbiteri és nőszövetségi konferenciákat, valamint ifjúsági találkozókat szervezünk. Nőszövetségünk segítségével húsz éve megszervezzük a keresztyén nők világimanapját a történelmi felekezetek asszonyaival szép egyetértésben. Vakációs bibliaheteket tartunk mintegy 150-200 gyermek számára. Szerintem szegényebb lenne a város és a megye reformátussága, ha nem épül fel a Szamos- negyedi református templom és nem szerveződik meg a gyülekezet.

— Mi az, amire a legbüszkébb az életben?

— A keresztyén ember ritkán használja ezt a kifejezést, nehogy önteltségnek tűnjön. Szívesebben használom a hála szavát, „ha valaki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék”. (2 Kor 10,17). Örömmel adok hálát Istennek elsősorban a családomért, amely maximálisan támogat és mellettem áll, hogy lelkipásztornőként, feleségként, édesanyaként eleget tudjak tenni a napi feladatoknak, kihívásoknak. Hálás vagyok Istennek a Szamos-negyedi gyülekezet tagjaiért, akik velünk együtt vállalták a templomépítés küzdelmes feladatát, felépíttettek egy új parókiát, létrehoztak egy református óvodát és egy református szeretetotthont nehéz, anyagi válsággal terhelt időszakban. És hálás vagyok Istennek a királyhágómelléki református nőszövetségekért, Máramarosszigettől Temesvárig, akikért vállalt felelős szolgálatom során hitetetlenül sok áldást átéltem.

— Mit mondana azoknak az embereknek, akik kezdik elveszíteni a reményt, ezzel együtt a hitüket, és kezdenek letérni Isten útjáról?

— A reményvesztésre, a hit meggyengülésére, Istentől való eltávolodásra mindig bőséggel adódik ok. Még a keresztyén emberrel is előfordul, hogy a hitélet hullámvölgyébe kerül. Lelki és anyagi válság, váratlan veszteség, súlyos betegség megingatja hitében az embert. Ézsaiás próféta szerint: „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is”. De a reménységre, bizakodásra is legalább ennyi oka lehet az embernek, hiszen a próféta is így folytatja bizonyságtételét: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul” (Ésa 40,31-31). Keressük Istennél imában, igében a megoldást, bizonyára megtaláljuk, mert Ő mondja: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy” (Ésa 43,1). Isten ismer bennünket, szeret és nem mond le rólunk.

— Mi volt a lelkészi hivatása eddigi legszebb, legmeghatóbb pillanata?

— Lelkészi hivatásom legszebb pillanatai azok a gyülekezeti alkalmak, kiemelkedő ünnepi percek voltak, amikor a személyes lelki gondozástól el egészen a templomszentelésig átélhettem a hála érzését, és megköszönhettem Istennek az elért eredményeket: „Mindeddig megsegített minket az Úr” (I. Sám.7,12). Lelkészi hivatásom legmeghatóbb pillanata az az istentiszteleti alkalom volt, amikor először oszthattunk úrvacsorát a Szamos-negyedi gyülekezetnek teológus fiunkkal és lányunkkal, akik azóta lelkipásztori szolgálatban vannak. Szívemben az Isten szolgájának, a feleségnek és édesanyának az örömével élhettem át áldását: „én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk”(Józs 24,15).

— Mit érez egy lelkész, amikor azt látja, hogy minden istentiszteleten tele a templom?

— Kispeleskei lelkipásztorként egy ifjú így értékelte szolgálatomat: „Tiszteletes asszony hét embernek is úgy prédikál, mintha tele volna a templom”. Istennek a kevés is értékes és fontos, és a jó lelkipásztor a nagy gyülekezet láttán sem bizakodik el. Külvárosi gyülekezetben szolgálva megértéssel nyugtázzuk, ha a hétvégét vidéken töltik szeretteiknél a híveink, és emiatt kevesebben vesznek részt az istentiszteleteken. De nekünk valóban megadatott, Isten kegyelméből, hogy sokszor tele templomnak prédikálunk. Ilyenkor valóban az öröm és a megelégedettség tölti el lelkünket, hiszen láthatjuk, hogy milyen sokan keresik Isten igéjében a vigasztalást, reményt, lelki békességet.

—Nagyon sokszor hallani olyan emberekről, akik csak azért járnak templomba, hogy a lelkipásztor lássa őket, ezért ha tehetik, mindig az első sorokban foglalnak helyet. Ön szerint valóban léteznek ilyen emberek, esetleg ismer ilyet a gyülekezetből?

— Mindig voltak és lesznek olyan emberek, akik kedvelik a feltűnést. De vannak olyanok, akik az igehirdetés jobb megértése miatt keresik az igehirdetővel a közvetlen kontaktust, és ezért szeretnek az első helyekre ülni. Én minden léleknek tudok örülni, aki eljön az istentiszteletre, mert csak azokat tudja megszólítani Isten a Biblia igéje által, akik részt vesznek az alkalmakon. A részvétel a fontos és nem az ülésrend.

— Az eddigi tapasztalataim alapján egyértelműen kijelenthetem, hogy ön és családja a szívükön viselik a gyülekezethez tartozó gyermekek sorsát. Mennyire, miért fontos, hogy egy gyermek már kicsi korától kezdve „ismerje” Istent?

— Az ember gyermekkorban a legfogékonyabb Isten megismerésére. A gyermeket Istenhez vezetni, hitben nevelni a legcsodálatosabb lehetőség. A gyermekkorban megtanult imádságokat, bibliai történeteket, hitélményeket nem felejti el az ember. Ezért nem lehet elég korán elkezdeni gyermekeink Istenhez való vezetését, hiszen a mostani kicsinyekből neveljük ki a jövendő gyülekezetét. Amikor 2000-ben a templomszentelés évében beindítottuk az Árva Bethlen Kata Református Óvodát, ez az elgondolás vezetett bennünket. A jó nevelő nemcsak a mában gondolkodik, a jövendőért is áldozatot kell hoznia.

— Tudjuk, hogy csodákra csakis Isten képes, de ha megadatna önnek az a lehetőség, hogy csodát tegyen, mi lenne az?

— Csodákra csak egyedül Isten képes. Minket valóban a csodák útjain vezetett. Ha az ember hittel álmodni mer — akár nagy dolgokat is —, Isten el tud vezetni azok megvalósításáig. Ez nem azt jelenti, hogy ne kellene megküzdeni mindenért. Minket nem kényeztetett el az élet, sok kemény harcon át jutottunk el a megvalósulásig, a győzelemig. Láttuk, hogy a semmiből hogyan lesz templom, gyülekezet, az álomból hogyan lesz valóság. Láttuk, hogy kerül fel a csillag a toronyra, hallottuk az első harangkondulást, láttuk az örömtől sugárzó emberarcokat, amikor a hívek elfoglalhatták helyüket a templompadokban, s birtokukba vehették lelki otthonukat. Számomra ezek a csodák. Ha lehetne, minden embernek elmondanám, hogy higgyen a csodákban. Abban, hogy szerető Istenünk van és hogy csoda az egész életünk.

— Ön szerint elegendő hangsúlyt fektetnek az emberek manapság a hitre, Istenre?

— A hitre, Istenre nem fektetnek elegendő hangsúlyt az emberek. A mindennapi problémák, gondok gyakran elsodorják az embert Istentől. Mégis pozitív visszajelzés számunkra az a tény, hogy sok ember látogatja a templomokat, és egyre többen vágyakoznak Isten után. Annak a népnek, amely keresi Istenét, boldogabb a jelene és reményteljesebb a jövendője.

— Egyesek azt hiszik, hogy a lelkészeknek nagyon könnyű és jó életük van, ami egyáltalán nincs így, hisz egy gyülekezet életében adódnak nehézségek, problémák, amit higgadtan, okosan kell kezelni, megoldani. Mi ad erőt a folytatáshoz egy lelkipásztornak?

— Aki a lelkipásztor életét csak kívülről szemléli, azt gondolhatja: de könnyű szolgálat ez. De ha valaki néhány napra beülne a parókiára, láthatná, hogy nem is olyan könnyű a lelkipásztor élete. Ahogy az orvosnak vagy a katonának, a lelkipásztornak is állandó készenlétben kell lennie. Szolgálata nem ér véget a hivatali idő lejártával és a vasárnapi prédikációval. Ezt követően is csörög a telefon, folyik az ügyintézés, adódhat egy sürgős lelkigondozói feladat és sok más egyéb teendő, s közben fel kell készülni a következő igehirdetésre. Ehhez az állandó készenléti szolgálathoz csakis mennyei Urunk és Gazdánk tud elég erőt biztosítani.

Botos István