Loyolai Szent Ignác ünnepe lesz július 31-én, ennek kapcsán ismertetjük személyes életét, a jezsuita rend alapítását és a jezsuiták működését Szatmáron. A Baszkföldön született Íñigo López de Loyola által alapított Jézus Társasága 1634-ben telepedett meg Szatmáron.

Loyolai Szent Ignác, családi nevén Íñigo López de Loyola a Jézus Társasága — jezsuita rend — alapítója. Ismert lelki vezető volt, aki az általa alapított szerzetesrend tagjait bevezette a lelkekkel való foglalkozás tudományába. Az imádsággal és a lelki élettel kapcsolatos tapasztalatait a Lelkigyakorlatok című könyvében foglalta össze, amely a jezsuita, illetve a szentignáci lelkiség alapja lett.

A De Loyola nemesi család Baszkföldön élt, Guipúzcoa tartományban. Ignác 1491-ben látta meg a napvilágot, a tizenkét testvér közül ő volt az utolsó. Mint egy spanyol nagyúr apródja s később mint fiatal tiszt, dicső jövőről álmodozott. 1521 pünkösd vasárnapján a francia tüzérség Navarrában tűz alá vette Pamplona citadelláját, és egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában, amely az egész korszakra rányomta a bélyegét, alig számított valamit, mégis történelmi jelentőségű: ez a kő ágyúgolyó szolgált indítékul ahhoz, hogy Íñigo de Lopez a spanyol király szolgálatát fölcserélje Krisztusnak, az ég és föld Urának szolgálatával, és így Íñigo lovagból Szent Ignác váljon.

Sebesült lába, hiába tettek meg mindent az orvosok, rövidebb lett. Hosszú ideig kellett feküdnie otthon, Loyolában a kastélyukban. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy karthauzi szerzőtől, Szász Rudolftól és egy Szentek élete. Amikor félig-meddig már felépült, először egy karthauzi kolostor magányára gondolt. Aztán elzarándokolt a Szűzanya kegyhelyeire, Aranzazuba és Montserratba. Ennek közelében majdnem egy teljes esztendőt eltöltött. Ez egyrészt a vigasztalások ideje volt, másrészt pedig a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődésé, illetőleg a misztikus átalakulásé.

Ignác először koldusként Rómán és Velencén át a Szentföldre zarándokolt. Az volt a szándéka, hogy ott marad, és hirdeti a hitetleneknek az Evangéliumot, de ez lehetetlennek bizonyult. Visszatért, és több mint tíz évet szentelt a tanulásnak Barcelonában, Alcalában, Salamancában és Párizsban. Közben nagy figyelmet szentelt az embereknek: egyenként odaadta nekik a Lelkigyakorlatok-at, és ezzel hozzásegítette őket életük megváltoztatásához. Ez a világi apostolkodás újszerűségénél fogva felkeltette a hivatalos egyházi körökben a gyanakvást. Hosszú kihallgatásoknak vetették alá, s két ízben be is börtönözték, de minden alkalommal fölmentették.

Párizsban közösséget kovácsolt, akikkel 1534. augusztus 15-én közös fogadalommal pecsételték meg szövetkezésüket: teljes szegénységben és szüzességben Istennek szolgálnak, segítenek a lelkeknek, és elmennek a Szentföldre; ha azonban egy éven belül nem sikerül oda eljutniuk, vagy ha nem maradhatnak tartósan Palesztinában, akkor Rómában felajánlják szolgálataikat III. Pál pápának. Mivel a szentföldi út meghiúsult, ez utóbbit választották.

1540. szeptember 27-én elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amelyet III. Pál pápa jóváhagyott, és ekkortól számolhatjuk a Jézus Társasága nevű szerzetesrend megalapítását. Tizenöt esztendőig, vagyis haláláig volt a rend generálisa. Még életében a társaság elterjedt egész Európában; Indiában és a Távol-Keleten az első jezsuiták elkezdték a missziós munkát. Halálakor a Jézus Társasága mintegy ezer tagot számlált. Ignácot 1622-ben avatták szentté.

Szatmáron

Szatmáron a Jézus Társaságának testvérei 1634-ben telepedtek meg először. Pázmány Péter kardinális megbízásából a lelkipásztori és az ifjúsági nevelési teendőket végezték. Vezetésük alatt a katolikus gimnázium csakhamar középpontja lett a vidék nemes és tudománykedvelő ifjúságának, és a hívek száma egyre szaporodott.

II. Rákóczi György elűzte őket, de 1660-ban a Károlyi család hathatós közreműködésével a jezsuiták újra visszanyerték szatmári székhelyüket. 1773-ban eltörölték a szatmári Jézus Társaságot, javaikat lefoglalták, irataikat pedig elégettették.

A jezsuiták második szatmári megtelepedése 1858-ban, Hám János püspök idejére tehető. Ekkor kapták meg a Kálvária-templomot működésük központjául. Tudott róluk, hogy bárhol megtelepedtek, kötelességüknek érezték a Jézus Szíve ájtatosság terjesztését, és Szatmárnémetiben is így próbálták lángolóbbá tenni a hívők lelki életét. 1868 júliusában ezért, a római központ engedélyével, meghonosították a Jézus Szíve Társulatot. A XIX. század utolsó évtizedében, Jézus Szíve ünnepén a városbeli és a vidékről érkezett hívek számára már a magyar mellett német nyelvű prédikációt is tartottak.

1909. június 6-án az átépített Kálvária-templomot Boromisza Tibor püspök Jézus Szíve tiszteletére szentelte fel, gondozását pedig a Jézus Társasága szerzeteseire bízta.

Jezsuiták jelenleg is működnek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében. A szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Líceum spirituálisa 2011 óta Miklós Claudiu SJ., de 2013 augusztusától a Kálvária-templom román és német nyelvű közösségének pasztorációját, valamint az Egyházmegyei Caritas lelki vezetését is jezsuiták látják el: „A Magyarországi Jezsuita Provincia és a Romániai Jezsuita Régio P. Orbán Mihály SJ, P. Julian Budau SJ atyákat és S. Korponai Gábor magisztert áthelyezte Szatmárra. P. Orbán Mihály SJ atyát Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök kinevezte a Jézus Szíve német nyelvű személyi plébániára plébánosnak, és megbízta az Egyházmegyei Caritas lelki vezetésével. P. Julian Budau SJ atyát kinevezte a Jézus Szíve román nyelvű személyi plébániára plébánosnak. S. Korponai Gábor magisztert megbízta a Hám János Iskolaközpontba és a Szent Alajos Konviktusba iskolai besegítésre és kollégiumi szolgálatra” — olvasható a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye közleményében.