Szombaton, a Véndiáktalálkozó programjának részeként nyílt meg Szejke Vilmos posztumusz festészeti kiállítása.

Szinte hihetetlennek tűnik azok számára, akik személyesen ismerték, szerették a művészt, hogy immár húsz éve nincs közöttünk. Nem szatmári születésű, de ebben a városban hozta létre életművét, itt teljesedett ki jellegzetes stílusa. 1942–ben született Ozsdolán, egy Kovászna megyei, zömmel magyarok által lakott, közepes méretű településen. Innen indult korántsem könnyű, olykor zökkenőktől sem mentes életútja. 1974–ben, 32 évesen végezte el a bukaresti Művészeti Akadémiát. Már nem kimondottan fiatalember, de tele van lelkesedéssel, pedagógusi és művészi ambícióval, amikor 1974-ben az alig néhány éve alakult művészeti líceumba tanárként Szatmárra kapja a kinevezését. Milyen a város művészeti élete ebben az időszakban? Szatmár 1974-ben már túl van az 1968-as megyésítés utáni lelkes hangulaton, a rövid életű kulturális szabadságon. A hetvenes évek elején kezdődött el az a folyamat, amelyet a művészeti élet újraideologizálási kísérletének is nevezhetnénk, és amely egyre inkább emlékeztetett a Szovjetunióból importált ötvenes évek kultúrpolitikájához. Mintha a helyi vezetők elébe mentek volna az elvárásoknak, megkezdődött a nagy, tematikus kiállítások sora. A megyei pártbizottság utasítására élmunkásportré tárlatokat, falusi kiállításokat szerveznek. Az igazán jó művészek témaválasztását, kifejezésmódját — közülük való volt Szejke Vilmos is — mindez csak igen kis mértékben befolyásolta. A művészetet soha, sehol, egyetlen rendszernek se sikerült tartósan karámba terelni, szűk keretek közé szorítani.

Szejke Vilmos 18 éven át, az 1992-ben bekövetkezett haláláig tevékeny szereplője volt a szatmári képzőművészeti életnek. Ha nagyon röviden szeretném ismertetni alkotásainak lényegét, akkor két jellemzőt emelnék ki. Az első a műveinek direktsége, spontaneitása, a második az, hogy kiváló kolorista volt.

Kifejezésmódjában minden esetben a valóság, a természet a kiindulópont, ennek ellenére nem nevezném se realista, se impresszionista, se posztimpresszionista alkotónak, se a nagybányai vagy marosvásárhelyi hagyományok folytatójának. Ilyen típusú, bizonytalan, vitatható tartalmú besorolásokra, kapaszkodókra úgy gondolom, hogy az ő esetében sincs szükség.

Alkotásait kialakult színvilág és technikai változatosság jellemzi. Tematikai változatosságról, sokszínűségről is beszélhetünk művei kapcsán, hiszen készített kompozíciókat, portrékat, városképeket, csendéleteket olajfestékkel, pasztellel, rajzszénnel, temperával, de életművének jellegzetes, meghatározó vonulata, úgy érzem, a tájkép marad.

Szatmáron, Szászrégenben, Bukarestben, Nagybányán, Nagykárolyban, Marosvásárhelyen rendezett egyéni tárlatokat, rendszeres résztvevője volt a helyi képzőművészek valamennyi közös kiállításának, több tárlata volt Erdélyben, Magyarországon, részt vett a szatmári alkotóközösség hollandiai, németországi bemutatkozásain, több alkotótábor tevékenységében.

Kiváló kolorista, festményei varázslatos hangulatának titkát elsősorban azok színvilágának háza táján kell keresni. A művész kifinomult színérzéke már akadémiai évei legelején megmutatkozott, szerencséjére bukaresti tanárai, mesterei azonnal felismerték ennek egyediségét, értékét, és hagyták fejlődni a maga útján.

Nemcsak alkotásait, de egész lényét a derű, könnyedség, felszabadultság, közvetlenség, humor jellemezte. Mindez személyiségéből áradt. Dacolva a kor komor hangulatával, a mindennapi élet küzdelmeivel, a megélhetés nehézségeivel, az életkörülmények ellehetetlenülésével, a hiánykereskedelemmel, mindvégig sikerült megőriznie optimista világszemléletét. Rövid időre megbízták a művészeti líceum képzőművészeti részlegének a vezetésével is. 1979-ben a líceum megszűnt, ezért haláláig a 4-es számú Általános Iskolában dolgozott, mindezek ellenére művészi pályája töretlen. Állandó egészségügyi gondjai is voltak egy gyermekkori vírusos fertőzés kapcsán, amely a máját támadta meg. Az idő teltével egészségi állapota, szervezete egyre sérülékenyebbé vált. Diétázott, rendszeresen fogyasztott gyógyteákat, de úgy tűnik mindez kevésnek bizonyult.

1992-ben, ötven évesen halt meg, két évvel a változások után. Korai távozásával a szatmári képzőművészeti élet egy színes, varázslatos egyéniséggel, egy kiváló tanárral, koloristával, egy jó humorú kollégával, baráttal lett szegényebb. Halálának huszadik évfordulója alkalmából a család, valamint a szatmári Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség tárlatot rendezett munkáiból. Ez a tárlat lehetőséget nyújtott arra, hogy újra felfedezzük: Szejke Vilmos a szatmári képzőművészeti élet jelentős személyisége volt, életműve, tevékenysége a közelmúlt szatmári alkotóinak legjobbjai közé sorolja.

Muhi Sándor