Évek óta besegítek szüleimnek a családi vállalkozásba azzal, hogy a piacon árulom mindazt, amit édesapám megtermel. Voltak már lenéző tekintetek, egy-egy rosszul kiejtett, rosszul hangsúlyozott mondat, amelyek rosszul estek, viszont olyan keserű szájízzel még soha nem maradtam, mint az elmúlt nap. Csalódtam az emberiségben. Ne essék félreértés, nem szeretnék általánosítani, ezért is írom, hogy kinek nem inge, ne vegye magára. Viszont számomra továbbra is kiábrándító az a tény, hogy a "városi lenézi a falusit". Városban nőttem fel, viszont 12 éves korom óta zöldségtermesztéssel foglalkozik családunk, ezért már az elejétől kivettem a részem a munkából, ha valakire, rám sosem lehetett azt mondani, hogy üvegbúra alatt növekedtem. Erre a tényre pedig büszke vagyok, hálát adok szüleimnek, amiért megtanítottak a munkára, hiszen ezáltal megtanultam értékelni a pénzt. Nem könnyű megkeresni. Keményen, főleg a mezőgazdaságban, nagyon keményen meg kell dolgozni érte.

És én évek óta meg is dolgozom. Egyik reggel megállt a standunk előtt egy ember, nevezném úrnak, de nem tudom. Ez az illető, miután kiszállt a sok ezer eurós autójából, alkudozni kezdett. Gondolta, a parasztnak dob egy kis pénzt, jó lesz neki. Miután az árból nem engedtem, visszaszállt és elment, ám kevés idő után visszafordult vásárolni. Akkor kellett volna azt mondanom, hogy már elkelt az áru, viszont én nem tudok kegyetlenkedni az emberekkel. Szót-szó követett, s míg a padlizsánt pakoltuk édesanyámmal, ők beszélgettek. Hallani lehetett a felsőbbrendűséget a hangsúlyában, azt a bizonyos lenézést, s amikor szóba jöttek a gyerekek, ő megemlítette, hogy az ő lányai egyetemet végeztek, nem végeznének efféle munkát. 

Talán itt telt be az a bizonyos pohár, és jött a keserű szájíz. Én is egyetemet végeztem, iskoláztattak szüleim, mindent megtettek azért, hogy a legjobbat kapjam. Én pedig mindezt viszonozni akarom, és viszonzom azáltal, hogy az állásom, a munkahelyem mellett segítek az ő munkájukban. Szégyen lenne a munka? Az, aki egyetemet végzett nem dolgozhat a mezőn, nem árulhat a piacon, nem segítheti a szüleit? Szégyellnem kellene azt, hogy ráteszem a kezem valamire? Nem szégyellem, a munkát nem. Inkább az ilyen embereket szégyellem, akik továbbra is azt képzelik, hogy felsőbbrendűek azért, mert nem izzadnak a napon, vagy épp áznak az esőben kint, a mezőn, vagy épp árulás közben a piacon. Szégyellem magam helyettük, amiért lenézik azokat a "falusi parasztokat", akiknek, sok esetben az ételt köszönhetik. "Amíg a falusi nem szarik, a városi nem eszik" - mondogatják még mai napig is az öregek. Hiszen, legyünk őszinték, én nem voltam erre az illetőre szorulva, nekem nem kellett a pénze, ő volt az, aki visszafordult hozzám padlizsánt vásárolni. Én nem köteleztem, sőt, örültem volna, ha szóba sem áll velem, mivel szeretem elkerülni a konfliktust, mintsem belemászni a kellős közepébe, talán épp ezért mondtam csak annyit, hogy "én is egyetemet végeztem", és még abba sem kötöttem bele, hogy fizetésnél három lejt "elfelejtett" ideadni a tanult úriember, aki "sosem végezne ilyen, vagy ehhez hasonló munkát".

Szilágyi Kinga