Július elején ünnepelte 91. születésnapját, s noha a divatvilág egyik legnagyobb formálója, és túlzás nélkül, ikonja az elmúlt hónapokban egészségi állapota miatt visszavonult a nyilvánosságtól —  életében először kihagyta a 2025-ös Armani Privé párizsi bemutatóját, viszont videókapcsolaton keresztül irányította az egész show-t, az utolsó részletekig felügyelve a 2025/26-os őszi/téli kollekciót —, a teljes nyugdíjba vonulást még nem tervezte. 

Giorgio Armani számos újítással írta be magát a divattörténelembe. A nevéhez fűződik a női „power suit” – a határozottságot és eleganciát sugárzó kosztüm –, és ő volt az első, aki nőies szöveteket alkalmazott férfiöltözetek tervezéséhez, megújítva a klasszikus férfiképet.
A divat világában először ő tiltott ki túlzottan sovány, „size zero” modelleket a kifutóiról a testképzavarok elleni határozott kiállásának köszönhetően, 2007-ben pedig elsőként közvetítette élőben a haute couture bemutatóját az interneten, de tervezett cipőket, órákat, virágcsokrokat, berendezési tárgyakat, luxusyachtokat — kiapadhatatlan munkabírással dolgozott, s élete végéig azt vallotta: a munka a legjobb gyógyszer.

Tette mindezt úgy, hogy csak negyvenévesen tudta elindítani a saját vállalkozását, amihez eladta a VW Bogarát, és az első ruhákhoz kézzel festett pöttyöket az anyagra, mert nem engedhette meg magának a drágább, mintás textileket. Pár év után mégis a legnagyobbak között emlegették, könnyen be lehetett azonosítani, ha egy filmben az ő ruháit viselték a szereplők, és az 1980-as évek sikeres üzletembereit (férfiak és nőket egyaránt) a lezser elegancia jegyében megszabadította a merev öltönyök és kiskosztümök béklyójától. Neve ennek ellenére a luxus szinonimája lett, és a XX. század második felének meghatározó, legendás divattervezői közül ő volt talán a legszigorúbb, legszikárabb karakter.

Orvosnak készült
Giorgio Armani 1934. július 11-én született Piacenzában, középosztálybeli család középső gyerekeként. Édesanyja háztartásbeli volt, apja egy szállítmányozási cég könyvelője. Gyerekként élte át a második világháborút és a szövetségesek bombázásait. Giorgio kilencéves volt, amikor a barátaival találtak egy adag lőport, és amikor felgyújtották, olyan súlyosan megsérült, hogy másfél hónapra kórházba került. Fennállt a veszélye annak, hogy látása maradandóan megsérült, és az élmény hatására úgy döntött, hogy orvos lesz. A háború után az apja rövid időre börtönbe került a fasizmusban való részvétele miatt, és a család Milánóba költözött.
„Nagyon szerény körülmények között éltünk. Azért szeretem annyira a munkámat, mert egy olyan világban alkothatok, amiről soha nem gondoltam volna, hogy a része leszek, egy világ, amit csak a filmeken láttam, amikről a könyvekben olvastam” – emlékezett később vissza a nehéz kezdetekre.

Miután 1953-ban leérettségizett, el is kezdte az orvosi egyetemet, de három év múlva be kellett vonulnia katonai szolgálatra. A leszerelése után kirakatrendezőként dolgozott a milánói La Rinascente üzletházban, majd üzletkötő lett. Még mindig csak huszonéves volt, de az üzleti utak világlátottá és magabiztossá tették, Indiától az Egyesült Államokig sokfelé megfordult. 1965-ben az olasz textilmágnás, Nino Cerruti cégéhez került, itt már divattervezéssel foglalkozott, és szabadúszóként másoknak is dolgozott. Az Armani név először 1974-ben bukkant fel a Sicons bőr ruházati cikkeket gyártó cég termékein, egy évvel később pedig Giorgio Armani S.p.A. néven saját divatcéget alapított.

Armani már elmúlt negyven, amikor saját lábra állt, a cégalapításról élettársa, Sergio Galeotti győzte meg. A kiváló üzleti érzékkel megáldott Galeotti vitte a pénzügyeket, Armani pedig a kreatív feladatokat vállalta magára. Először egy férfiaknak készült, laza, mégis elegáns öltönykollekciójával hívta fel magára a figyelmet, majd egy évvel később rukkolt elő a női kollekciójával. 

„Én voltam az első, aki egy kicsit lágyított a férfiak megjelenésén, és keményített a nőkén. A férfiaknak nőknek szánt anyagból terveztem viseletet, és a férfidivatból pedig elloptam azt, amit a nők akartak, amire szükség volt – így született meg a power suit.”

1980-ban már ő öltöztette Richard Gere-t az Amerikai dzsigoló című filmhez, ezt utána több száz hasonló munka követte, a legismertebb közülük Martin Scorsese 1987-es filmje, az Aki legyőzte Al Caponét. Armani számára ez biztosan több volt, mint egyszerű brandépítés, mert gyerekkora óta imádta a filmeket, és saját bevallása szerint hiába lett idősebb korában otthonában házi mozija, még ekkor is szívesen járt el filmszínházakba. 
És ahogy egyre ismertebb lett, már neki sem kellett keresnie a celebek társaságát, hanem ők szerettek volna a közelében lenni: a 80-as években sorra fordultak hozzá azok a sztárok, akiknek elegük volt a régi Hollywood túlzó és giccses divatjából, és egyszerűbb, szofisztikáltabb viseletben szerettek volna megjelenni a vörös szőnyegen. A divat Bibliájának is nevezett WWD magazin az 1990-es Oscar-gála után ezzel a címmel tette egy képre a fehér szatén báli ruhás Kim Basingert és a visszafogottan elegáns Armaniba öltözött Michelle Pfeiffert: „Az agónia és az eksztázis.” A fotón Armani jelképezte a diadalmas új korszellemet.

A milánói Via Sant’Andreán, a divatnegyed kellős közepén 1983-ban megnyílt első Armani butik azonban nemcsak ruhákat, hanem alsóneműt, fürdőruhát, cipőket, táskákat és parfümöket is árult. A termékpaletta később is széles maradt, tervezett tévét a Samsungnak, telefont az LG-nek, egyenruhát rendőröknek, taxisofőröknek, az olasz nyári és téli olimpiai csapatnak, saját étterem- és szállodaláncot is alapított.

„Mindig is úgy gondoltam, hogy a divat nem csak a ruhákról szól. Sokkal szélesebb közönséget érek el azzal, hogy más területeken is kipróbálom magam. Bármibe vágok bele, próbálok tartós és hasznos dolgokat létrehozni.” — fogalmazta meg munka–, de még inkább életfilozófiáját.

A milánói zászlóshajó üzlet 2008-ban átköltözött a szomszédos Via Montenapoleone 2. alá, ahol egy Armani által saját maga tervezett, háromszintes divatáruház található.
A XX. század végén azonban egy globális piacra dolgozó tervező már nem engedhette meg magának, hogy csak Európára koncentráljon, Amerikában is ott kellett lenni. A Los Angeles-i Armani divatüzlet a Rodeo Drive-on 1988-ban nyílt meg, és Armani jó stratégiai húzással felvette Wanda McDanielt, A Keresztapa producerének feleségét, hogy csábítsa be a leghíresebb színésznőket az üzletbe.
Az első nagy sikert Jodie Foster hozta meg, akit 1989-ben még a legrosszabbul öltözött sztárnak választottak az Oscar-gála után, a következő évben azonban olyan sikert aratott Armani ruhában, hogy ezután nem volt hajlandó semmi mást viselni. Hamarosan a bolt rendszeres vásárlói között tudhatta a korszak legnagyobb sztárjait: Julia Robertset, Michelle Pfeiffert, Jack Nicholsont, John Travoltát, később pedig Cate Blanchettet, Beyoncét, Lady Gagát, David Beckhamet és Katie Holmest. Armani személyesen egyáltalán nem udvarolt a hírességeknek, úgy érezte, elég nagy név ahhoz, hogy ők keressék: „Ha egy filmcsillag Armanit akar viselni, majd felhív bennünket” – mondta.

Az Emporio Armani az elmúlt négy évtizedben folyamatosan terjeszkedett, ma már több száz butikból áll a világ 37 országában. Amikor 2013-ban a római Via dei Condottin új üzlet nyílt, a gálára olyan sztárok mentek el, mint Mila Jovovich, Tina Turner és Sophia Loren.
Armanit 2002-ben a Forbes magazin a legsikeresebb olasz divattervezőnek nevezte, közel tíz milliárd dollárol vagyonnal.
2015-ben múzeumot nyitott Milánóban, ahol nem csak régi és új kreációi, de terveinek rajzai és korábbi divatbemutatóiról készült fotók is helyet kaptak.

A fájdalom, mint tanítómester
Giorgio Armani életében számtalan törés volt, ezek közül az egyik legmeghatározóbb tragédia az, hogy 1985-ben elhunyt partnere, Sergio Galeotti. A fiatal építésszel 1966-ban, 32 éves korában találkozott, és a vállalkozást is közösen építették fel. „Ő segített, hogy higgyek a munkámban, az energiámban” – mondta róla később. Galeotti azonban 1985–ben, alig negyvenévesen meghalt.
Élettársa elvesztését Armani soha nem heverte ki, egy 2001-es interjúban élete legnagyobb kudarcának nevezte, hogy nem tudta megmenteni a haláltól. Akkoriban azt találgatták, hogy visszavonul a munkától, de nem így lett, bebizonyította, hogy nemcsak tervezőként, hanem cégvezetőként is megállja a helyét. „A kreativitás a fájdalomból táplálkozik. Ha minden rendben megy, unalmas leszek” – nyilatkozta. Kötelességtudata segítette át a nehezebb időkön — az a kötelességtudat, az a mértékű fegyelmezettség, ami szakmailag a csúcsra repítette, de ami miatt a karrier mellett nem volt ideje másra.  „ Az ember meg tudja tanulni, hogyan lazítson, de azt hiszem, nekem már túl késő. Soha nem tudtam elengedni magamat. A munka mindig fontosabb volt, túlzottan kötelességtudó voltam. De ez vagyok én, nem tudnék másként viselkedni.”

Armani sokszor emlegette, hogy a munkája miatt komoly áldozatokat kellett hoznia, nincs sok barátja, de megbízható emberek kis csoportja veszi körül, és a cégében nagyon támaszkodott a családtagokra. Homoszexualitását soha nem tagadta, de nem is nagyon beszélt róla, 2015-ben egy interjúban kijelentette, nem szereti, amikor valaki extrém módon hirdeti a homoszexualitását: „Egy homoszexuális férfi 100 százalékig férfi. Nem kell homoszexuálisan öltözködnie.” Ezt saját maga is betartotta. Giorgio Armani egyike volt azoknak a sikeres és kreatív embereknek, akik mintha uniformist viseltek volna. Ha lakberendezésről volt szó, szerette a hivalkodást, de ami az öltözködést illeti, rendre ugyanazokat az alapdarabokat viselte. „A divatiparban dolgozom, de nem öltözöm divatosan, mert tudom, hogy nálam ez nem működne sem a testalkatom, sem a hozzáállásom miatt.”

A divatcézár, aki nem akart divatos lenni
Az utolsó években sokan a szemére vetették, hogy nem tud megújulni, nem tud újat mutatni, de őt ez nem hozta zavarba. Nem tetszett neki, hogy a divatvilág olyan mértékben felgyorsult, hogy a cégek folyamatosan ontják magukból az újabbnál újabb kollekciókat, hogy a luxus is egyfajta tömegtermék lett, és a vásárlók rohannak a trendek után. 

Az emberi test és annak esztétikája, no meg természetes szépsége

Számtalanszor bevallotta, hogy nagyon érdekli az emberi test, annak esztétikája, de nem úgy, ahogyan a legtöbben gondolnánk. Több újságíró is azzal kezdte a róla szóló cikket, hogy amikor interjúra érkezett, Armani azonnal végigmérte, hogy mit viselnek, de nem azért, hogy ítélkezzen, hanem szakmai érdeklődésből.

A férfi- és a női ideálja egyaránt a természetes szépség volt, felszólalt a plasztikai műtétek, sőt a túl sok gyúrás ellen is. Egyike volt azoknak a divattervezőknek, akik 2006-ban egy anorexiás női modell halála után vállalták: nem szerepeltetnek nullás, azaz európai számozás szerint 34-es konfekcióméretű modelleket a bemutatóikon, és megpróbálta emögött egységbe terelni a kollégáit. Nnehéz elképzelni ezt valakiről, aki szemmel láthatóan örökre ifjú akart maradni.
Armani nem tagadta, hogy nem volt elégedett a külsejével, hogy tele volt komplexusokkal, 50 éves volt, amikor komolyabban kezdett el dolgozni azon, hogy jó karban legyen, de ez sem csak a hiúságról szólt, hanem részben arról, hogy tovább megőrizze az egészségét, és így jobban bírja a munkát.

A szakmai elkötelezettségéből és fegyelmezettségből fakadó határozottsága miatt sokan gondolták, hogy komor, sótlan ember, de ez távol állt az igazságtól. Gyakran mondta, hogy igenis szokott mosolyogni, sőt sírni is, bár elismerte, idő kellett ahhoz, hogy fel merje vállalni az érzéseit. Kedvességét a rajongói testközelből is megtapasztalhatták, nem nagyon mondott nemet egyetlen közös fotóra vagy éppen autogramra sem — ugyanakkor folyamatosan úgy tekintett magára, mint egy egyszerű, vidéki fiúra.

Tavaly, 90. születésnapja kapcsán a Corriere della Serának adott interjúban azt mondta, két-három éven belül szeretne nyugdíjba vonulni. „Nem tovább, az már negatív lenne” – fogalmazott, és arra is célzott,  hogy kidolgozott egy külön protokollt, amely garantálja majd, hogy az utódlás folyamata zavartalan legyen, illetve az Armani–birodalom jövőjével kapcsolatban is megfogalmazott pár irányelvet.

Hírszerkesztő