Nem mindennapi versenyre készül egy szatmárnémeti hölgy, aki a Dinamo pálya, a sárközhegyi és lunaforrási terep után háromezer méternél is nagyobb szintkülönbséggel bíró terepre készül, Arról beszélgettünk vele, hogy lehet egy pár évvel ezelőtt még fárasztónak számító, pár száz méteres városi futóverseny után 2024-ben hegyi terepfutó világbajnokságnak nekivágni:

„Hodas Erzsébet Katalin vagyok, hét éve futok amatőr szinten úgy aszfalton, mint terepen, de biciklizem is és Spartan futamokon is részt veszek. Az utóbbi három év inkább a terepfutásról szól, főleg azért, mert új helyeket fedezek fel és sok régi és új baráttal találkozom.Gyógyszerész a szakmám, két fiúgyermeknek vagyok az édesanyja. Dávid fiam kosarazik, de elkezdett rendszeresen futni is, Erik pedig biciklizik és az ő világa a robotika.
Nagyon sok versenyen vettem részt itthon és külföldön, és, igaz szerényen, de mindenhol helyt álltam és a dobogó valamelyik fokára szinte mindig sikerült felállnom.

Futás a Côte d'Azur-on

A legbüszkébb a tavaly szeptemberben teljesített Nice Côte d'Azur 50 km versenyre és az ott elért eredményemre vagyok. Ez a verseny Franciaországban zajlott és zajlik minden évben, és amelyen 2023-ban Mentonból „elszaladtunk” Nizzáig. Ez olyan verseny, amely sokszorosan gyönyörűbb volt, mint amennyire fárasztó. Ezen a páratlan élményeket nyújtó megmérettetésen a 45+ kategóriában első helyen értem be, 258 versenyzőtársam előtt. Összesítésben, minden korosztályt figyelembe véve, a 237. helyen végeztem az 1.478 indulóból. A verseny nevében benne van, hogy … 50 km., de végül 65-öt szaladtunk, 3.750 méteres szintkülönbség mellett.

Második kedvenc versenyem a Salomon Ultra Trail Hungary volt. Itt a női mezőnyben a 7. lettem 54 km-en. Összetettben ez a 34 helyhez volt elegendő. Még engem is meglepett mindkét eredmény, úgy a hetedik, mint a harmincnegyedik is.

Harmadik versenyem amire nagyon büszke vagyok, de kicsit szomorú is a Bucovina Ultra Rock, ahol mindössze hat másodperccel maradtam le a női összetett dobogójáról. 
De nyertem már Spartan Trailt, többszörös Nyíregyházi Extrém Trail és Tarcal – Tokaj Trail győztese is vagyok és számos más belföldi, vagy külföldi verseny dobogósa.

Az idei egyik nagy versenyem amire készülök, az a Magashegyi-futás Világbajnokság (2024 Masters Skyrunning World Championships), amelyet Portugáliában rendeznek meg április 13. – 15. között, Vouzela városában.
Ezen a MSWC versenyen a román női válogatott tagjaként fogok részt venni, a táv 55 km-es, 3.500 méteres szinteltéréssel.

Válogatotti meghívó

Nem is gondoltam volna, hogy rajtam és családomon, környezetemen kívül valaki más is követi a futásban elért eredményeimet, főleg azt nem, hogy a profi sporttársak teszik ezt. Már nem is tudom, hogy melyik nap, egyszer csak kaptam egy Messenger üzenetet a román terepfutó válogatott kapitányától, hogy van ez a verseny és hogy nem-e akarok a román válogatott csapat tagja lenni. Eleinte nem is igazán akartam belevágni, mert mit keressek én egy ilyen síkvidéki városból – ahol ha változatos szintkülönbségű terepen akarok szaladni, akkor egy órát kell autózzak, hogy egy sárközhegyi vagy lunaforrási minőségű terepen tudjak edzeni –, olyanok között, akik például a Kárpátok hegyei között lettek terepfutók.

De mindkét fiam azt mondta: „Anya, te meg tudod csinálni és meg is érdemeled, hogy megcsináld!” Így hát igent mondtam a meghívásra és lesz ami lesz alapon belevágtam.
Aztán rájöttem, hogy kicsit rövid az idő az alapos felkészülésre, úgyhogy felvetettem a kapcsolatot Szokolszky Istvánnal, aki a nagyváradi Ultra Fitness vezetője és tőle kértem segítséget, hogy egy kicsit fel tudjam gyorsítani a rákészülést. Most vele készülök a versenyre már egy hónapja: heti hat edzésem van egy pihenőnappal. 
Hát kemény így az élet a javából... Munka után végzem a napi edzéseimet, a hosszabb futamokat hétvégére hagyom. Ezeket korán reggel kezdem, hogy korán is végezzek, mert a munka mellett ott van a család és egyéb teendők, őket és ezeket sem akarom elhanyagolni. A nap 24 órája néha nagyon kevés hogy minden beleférjen.

Nehézségek

Az MSWC helyi terepfutó versenyre 34 ország nevezett be, szóval nemcsak a terep nem lesz játék, de az ellenfelek sem. Áprilisban, amikor a verseny zajlik majd, azon a vidéken 17 foknál nem igazán szokott melegebb lenni és magas a páratartalom, de remélem ez nem fog gondot okozni. Úgy gondolom, az a lényeg, hogy tudjak jól ráhangolódni és akkor minden jól fog működni.

Hogy milyen helyezést számítok elérni, arról nem szeretek a versenyek előtt beszélni. Úgy szoktam, hogy mindig megnézem a rajt-listát és hogy milyen eredmények voltak a korábbi években. Ehhez viszonyítom ott és akkor a saját időmet.
Minden verseny esetében, úgy ennek esetében is igaz, hogy igen költséges a kijutás is és a felkészülés is. Hiába az ország hírnevének öregbítése, hiába a nemzeti színekben, a román lobogó alatt való való versenyzés, a román szövetség csak minimális támogatást biztosít, a terepfutó versenyek költségeit a futók állják.
De a sors szerencsére úgy hozta, hogy vannak még sportot támogató cégek és emberek szerény városunkban, igaz kevesen... Ezúton szeretném megköszönni a Natalia Opriş által képviselt Gotech Kft.-nek és a szatmárnémeti Pro Racers Sportegyesületnek a támogatást.

Az ad kitartást számomra, hogy a futás legtöbbször nem erőfeszítés, hanem feltöltődés, felszabadultság, szabadság. Én vagyok benne ebben a felszabadultságban, a természet és a felszabadultság ötvözetéből létrejött új önmagam. Mindig, minden futás más, és mire befejezem én is mindig más vagyok, átalakulok. 
És ehhez jön még egy, semmi által nem pótolható frenetikus érzés: felállni a dobogóra, felállni annak bármelyik fokára. És minél magasabb fokára állok, annál erősebb ez a frenetikus érzés.
Sokan nem értik és nem is fogják érteni, hogy miért a futok, mi a jó nekem ebben. De én tudom, hogy nekem jót tesz és ahogy haladok előre a korban, úgy egyre többet és többet szeretnék futni.

A futást egyébként nem is olyan rég, hét évvel ezelőtt kezdtem, mikor egy szombati napon a Lions Club Someş jótékonysági futást rendezett Szatmárnémetiben és beneveztem a fiaimmal. Emlékszem, akkor olyan „jó formában” voltam, hogy 800 méter után már csak sétálni tudtam, az akkor nyolcéves fiam pedig elszáguldott mellettem. Aztán, mivel a töltéshez viszonylag közel lakunk, az oda – vissza 4 kilométeres távon elkezdtem kocogni. Ez egyre jobban ment, és ahogy minden embernek van egy fordulópont az életében, nekem ez lett az. Futottam és jól éreztem magam, többet futottam és még jobban éreztem magam. Minél többet futottam, annál jobban és jobban éreztem magam.

Aztán egy októberi napon, még azt is tudom, hogy egy keddi nap volt, láttam egy hirdetést a Facebookon: Csoportos futás a Dinamo pályán, minden kedden 18 órától. Hát elmentem, pedig nem is ismertem senkit. Csoportba verődve kocogtak itt az emberek, nagyjából tucatnyian, a lányok mögé soroltam és az ő tempójukban futottam. Érdekes módon bírtam életem első hat kilométeres távját és nagyon boldog voltam.

Itt ismertem meg az akkori és mostani futó barátaimat az Erdélyi Kárpát Egyesületből és így alakult meg a Pro Runners Sportegyesület, amely azt szolgálja, hogy együtt eddzünk mikor van időnk, vagy versenyekre járjunk el közösen, vagy örüljünk egymásnak és annak, hogy van egy kicsi, de lelkes csapatunk.
Biztos vagyok benne, hogy a családommal együtt ők is mindannyian „ott lesznek velem” amikor április tizenharmadikán eldördül a startpisztoly a Monte Cavalo-n.

Összeállította: Princz Csaba